Mindig úgy alakult a lakhelyem, hogy naponta elhaladtam az épület előtt, melyben működött az óvodám és az egy-négy osztályos iskolám. Sokszor akarva-akaratlan rávetettem tekintetem az épületre és annak nagy udvarára; ha néhány pillanatra is, felcsillant az emlékezetemben egy-egy mozzanat a régmúltból, hiszen az emberi élet szemszögéből nézve néhány évtized akár régmúltnak is tekinthető.

Középiskolás koromban hobbim volt a könyvgyűjtés. Ez a tevékenység két szálon futott: megvásároltam a könyvesboltokban megjelent új könyveket, és elkértem ismerőseimtől azokat a kiadványokat, melyek ott hányódtak könyvekhez nem méltó körülmények között, mert valamelyik ősüktől megmaradtak, de ők már „lom”-nak tekintették.

Engem már az is zavart, amikor egy-két hónapig tartott a választási kampány. Ez az időszak is felkavarta még azoknak az életét is, akik megpróbálták távol tartani magukat a politikától.

Zselykét hónapok óta szeretném elvinni első találkozásunk helyszínére. Sosem mondja, hogy nem akar elmenni, mégis mindig talál valami kifogást, hogy éppen akkor miért nem, talán majd máskor. Többször mondtam már neki, hogy ha nem akar elmenni, nincs semmi baj, mondja, hogy nem, és nem kérdezem többet.

Bocsánatot kért a politikus. Ezzel van tele napok óta a média. Mintha első alkalommal történt volna meg, hogy egy politikus beismerte a hibáját, a tévedését…

Mindig tiszteltem azokat, akiknek volt mindenről saját véleményük, és abból nem engedtek, bármi történt.

… mert ez számomra örökös titok marad. Ez a nagy titok nem más: mit jelent az a szó, hogy tehetség? A gyerek alig kerül be az óvodába, máris észreveszik rajta, hogy tehetséges.

Fárasztó napom volt. Rohanás reggel, rohanás egész nap, szinte enni sem volt időm. Munka után jött a bevásárlás, majd elvittem a gyereket az osztálybulira. Próbáltam lebeszélni róla: elmagyaráztam, hogy veszélyes lehet ebben az időszakban a bulizás, de nem jártam sikerrel. Úgy gondoltam, ha nem megy szép szóval a meggyőzése, nem alkalmazom az anyai szigort.

Ahogy kezdek eltávolodni a gyerekkortól, és közeledek a nagymamaidőszakhoz, egyre többet gondolok vissza a múltra és legalább annyiszor az ismeretlen jövőre.

Ritkán beszélek arról, hogy több mint húsz éve dolgozom ugyanabban a műhelyben, ugyanabban a beosztásban. Számomra ez a legtermészetesebb, hiszen azért tanultam éveken át, hogy elektrotechnikus mérnök legyek.