A lemondásokat pótoló elképzelések

Mindig elmondja, hogy nincs semmi oka, hogy ne menjen el, de ne most. Tudom, hogy nem fog elmenni, most már csak arra vagyok kíváncsi, milyen kifogásokkal fog még előállni, és meddig. Nem egy különös hely — ha jól átgondolom, már én is lemondtam erről a nosztalgiázásról —, de a folytonos halogatása felkeltette az érdeklődésemet, foglalkoztat, hogy vajon miért próbálja addig halasztani, amíg én is lemondok róla.

Amikor megszületett bennem ez az ötlet, azt hittem, választ kapok néhány olyan kérdésre, ami együttélésünk második felében vetődött fel bennem. Az elején az ember inkább előre néz, tervez, reméli, hogy sorjában kicsiszolódik az, ami még nem tökéletes. Nincs ebben semmi álmodozás, hiszen két ember amiatt dönt úgy, hogy egy úton indul el, hogy azt az utat járhatóvá tegye maga előtt. Én mindig azt hittem, hogy Zselykének is ez a célja, mi más lehetne, hiszen ő is sok mindenről lemondott, hogy sok újjal pótolja mindazt, amit hátrahagyott. Két ember közös élete indulásakor, ha nem is tökéletesen átgondolva, de tudatában van annak, hogy bizonyos életszakaszokban, új lépések megtételekor le kell mondjanak dolgokról, hogy valóra válthassák az új elképzeléseiket. Ez nem mindenkinek sikerül. Legtöbbször azoknak nem, akik abban a tévhitben élnek, hogy az új élethelyzetek magukkal hozzák mindazt, amire számítanak. 

Zselyke valami miatt el akar szakadni az első találkozás helyszínétől, történetétől, az ott megszületett érzésektől… Nincs már meg az a türelem, az a megértés, hogy véglegesen belecsiszolódjon az együttélés folyamatába. Az első találkozás helyszínének csak annyi jelentősége van, hogy onnan indult el egy közös út, ami annyiban hasonlított más utakra, hogy ezt is kellett építeni, meg kellett teremteni a bejárásához szükséges életfeltételeket. 

Egy érdekes gondolat született meg bennem, amikor mélyebben elmerültem a kettőnk kapcsolatában. Eddig azt hittem, hogy két ember, ha hosszabb ideig együtt él, mindent tud egymásról, belelát egymás lelkébe, gondolataiba, tudja, mire van szüksége a másiknak, vagyis nyitott könyv egymás előtt a másik bensője. Egyre jobban kezdek meggyőződni arról, hogy ez nem így van. Egyre többet gondolok arra, hogy vajon Zselyke megkapta-e azt, amire számított kapcsolatunk elején, azért, amiről lemondott. Nem lehet az, hogy mérlegre tegyük a mit, miért, azért sem, mert koronként más értékek kerülnek előtérbe, más elvárások és követelmények jelentkeznek, amiknek eleget kell tenni, hogy ha nem is tökéletesen, de valamilyen módon teljesebb legyen az életünk. Ezek az elvárások és követelmények változók, nekünk is változni kell, hogy képesek legyünk megkapni és elfogadni azt, amit másoktól kapunk. Rég túl fejlett már az ember ahhoz, hogy ha valamit megkap, nyugodtan hátradőlhet, mert nagy hibát kell elkövetni ahhoz, hogy elveszítse. 

Zselyke életéből hiányzik valami, amit talán nem kapott meg, vagy megkapta, de nem fogadta el. Most érzi csak a hiányát, mert eddig tudta nélkülözni, most viszont nagy szüksége van rá. Annyira nagy szüksége, hogy nem tud tovább haladni, és nem is akar, mert e nélkül a hiány nélkül egy olyan nagy űr tapasztalható az életében, ami olyanná teszi, mint a múlt korok feleségeit, akik miután gyereket szültek, magukkal már nem foglalkoztak, mert azt már nem tartották fontosnak. Lemondtak olyan életélményekről, melyek nélkül a gyereknek is csak hiányos életpéldát mutattak, amivel szűkítették a lehetőségeit.

Tanácstalanul figyelem Zselykét, azt remélve, hogy visszavihetem első találkozásunk helyszínére — ha csak gondolatban is —, hogy együtt leltározzuk fel, mi az, ami hátramaradt, és mi az, amivel a hátramaradottakat pótolni lehet, ha még nem késő, mert minden, ami kimarad az életünkből, egy űrt hagy maga után, ami megrövidíti az életet.

Elek György