Vissza- és előretekintés

Már középiskolás éveim végére ott sorakozott a könyvespolcomon a Nagyapó mesefája sorozat, a Mátyás királyról szóló mesék, Benedek Elek mesekönyvei… Azt reméltem, milyen szép ajándék lesz ez az utókornak: ott lesz (nem kell pénzt adni érte), bármikor le lehet majd venni a polcról, és neki lehet látni az olvasásnak. 

Közben kezdett teret hódítani a televízió. Többen tévéztek, mint olvastak. Jó volt nézni a Mátyás királyról szóló mesék és sok más népmese rajzfilm változatát. Már az elején felvetődött a kérdés: mennyire jó az, ha a gyerek a televízióban nézi a mesét, a könyv pedig elkezd porosodni a polcon? A tévénézést nem lehetett megakadályozni, hiszen nézték a szülők és a pedagógusok is. Egy idő után a televízió elkezdett sokszínűvé válni, megjelentek a multikulturalitás gyökerei. A magyar népmeséket kezdte felváltani a Tom és Jerry… Ahogy nőttek a gyerekek, már hiába kapták házi olvasmányként a Jókai-, a Mikszáth- vagy a Móricz-regényeket…, a Harry Pottert és hasonló könyveket olvastak. 

A multikulturalitás tudatos ösztönzése eredményes volt, mert jó módszereket alkalmaztak. Az elején azt hangoztatták, milyen jó az, ha megismerjük egymás nyelvét, egymás kultúráját, történelmét… Ez mind valóban szükséges ahhoz, hogy oldódjanak azok a feszültségek, melyek a történelem folyamán halmozódtak fel, és azóta sem a megbékélés irányába haladunk, hanem újabb feszültségeket generálunk. Mondhatják most sokan: ne beszéljek többes számban, ők nem vesznek részt a feszültségkeltésben. Valóban, a problémák mindig a felsőbb szintekről jönnek, és a megoldások is onnan várhatók. Az viszont tény, hogy ha nem is veszünk részt a problémák kialakulásában, azok következményeit valamennyiünknek viselni kell.

A sokszínűség, a multikulturalitás megteremtése valahol megakadt, tehát nincs meg a tervezett eredménye. Megvan viszont annak, hogy a János vitéz helyett a Harry Pottert olvassák a fiatalok és az idősebbek egyaránt. A multikulturalitást szorgalmazók már rég nem azzal foglalkoznak, hogy megtanuljuk egymás nyelvét és megismerjük egymás kultúráját, hanem azzal, hogy a saját nyelvünket se beszéljük helyesen, és a saját kultúránkról se szerezzünk tudomást, merüljön feledésbe az, ami eddig felhalmozódott. Ma már a másság elfogadása a multikulturalitás. A Meseország mindenkié világa, a nemzeti és a vallási identitás megtagadása után a nemi identitásról is le akarnak mondatni bennünket. Ma már nem csupán nem olvassák el az emberek az Egri csillagokat, annak filmváltozatát sem nézik meg. Sokszor lehet hallani, hogy a szülők és a pedagógusok dolga leállítani ezt a folyamatot. Ez nem olyan egyszerű. Most váltak szülőkké azok, akik a televízióban már nem Mátyás királyról szóló meséket néztek, hanem olyan amerikai mesefilmeket, melyekben a szereplők kezéből nem hiányzik a fegyver, lelkületükből nem hiányzik a rosszindulat és az a tudat, hogy bármilyen eszköz felhasználásával le kell győzni másokat, nagyon sok esetben a föld lakóit. 

Van visszaút? — tehetjük fel a kérdést. Nincs. Nem is lehet visszalépni, azzal csak a fejlődést akadályoznánk. Azt viszont el lehet dönteni, hogy milyen irányba fejlődjünk tovább. Felnéztem a könyvespolcomra. Ott sorakoztak Benedek Elek mesekönyvei, Nagyapó mesefája, Fodor Sándor Csipikéje, Fekete István Tüskevára… Az utánam jövőknek gyűjtöttem össze. Remélem, nem hiába.

Elek György