Délutáni monológ munka után

A férjem sem szokta rátenni a pontot az i-re, kimondani a végső szót, hogy márpedig otthon marad. Hazafelé beugrottam a bevásárlóközpontba megvenni egy-két dolgot a vacsorához, végül egy elég nagy szatyrot raktam tele, utána pedig elcsodálkoztam, hogy milyen sokba került. 

Egy fárasztó nap után jóleső érzés hazaérni és végighemperegni az ágyon, ami még úgy van, ahogy reggel kiszálltunk belőle. Jöhet egy kávé, majd egy újabb nyújtózkodás. A férjem szokása szerint halkan érkezett, valamivel korábban, mint ahogy szokott. Ledobta a ruháit — mindig ezt teszi, amikor hazaérkezik —, nem úgy, mint én, aki későbbre halogatom, arra gondolva, hogy úgyis a szennyesbe megy. Mindennap elmeséljük egymásnak, mi történt velünk a munkahelyen és máshol, ahol jártunk. Ezt a szokást én kezdeményeztem már az elején. Nem számonkérésként, hanem azért, hogy szokjuk meg a törődést. Én úgy gondolom, ez így természetes, hogy megosztjuk egymással azokat a történeteket, melyeket egymás nélkül élünk meg. Engem nem zavar, ha azt mondják ránk, hogy klasszikus életfelfogás szerint élünk. Ha ez szóba kerül, mindig elmondom, hogy csak akkor válik valami klasszikussá, ha egy haladóbb forma kerül előtérbe, amihez érdemes kapcsolódni. Haladóbbat — én — egyelőre nem látok, jobbat, mint a folyamatos közeledés, a nyitottság és az állandó törődés, nem tudok.

A mai helyzet nem jellemző ránk. Nem szokás ruhástól ágyba zuhanni. Ez a délután tanulságos lehet. Ha a férjem később érkezett volna, már túl lennék a szokatlan pihenésen. Ebből az a tanulság, hogy nem szabad letérni a megszokott útról, nem szabad azt hinni, hogy bármi megtörténhet úgy, hogy az az én titkom marad. Mesélni kezdtem a nap fontosabb eseményeit. Nagyjából ugyanazt, mint tegnap, tegnapelőtt vagy még korábban. Ritkán történik új egy munkahelyen, mégsem hagytam abba, mert azt láttam, hogy figyel. A nap érdekessége az volt, hogy a rádióban újabb szigorításokról beszéltek, korlátozni fogják a kijárást. Én tudnék itthon dolgozni. Mi lesz a gyerekkel? Örülnék, ha itthon maradna, bár itthon online módszerekkel nem menne jól a tanulás. Ezt tapasztaltuk már tavasszal is. Nehéz ebben a témában állást foglalni. Otthon nagyobb a biztonság, de kevesebb a tanulási lehetőség. Igaz, a buliba is elmegy félelem nélkül, nem retteg attól, hogy megtörténik a baj. 

A férjem is mesélt tőmondatokban. Egyszer csak felállt, elindult a konyha felé, hogy megnézze, mit talál a hűtőben, hogy összedobjon valamit. Nem várja el, hogy étellel kínáljam, de ő ugyanezt megteszi. Megfőzte a kávét, rám nézett, s a tekintetében ott volt a kérdés: mit eszünk? Volt valami tegnapról, beértük azzal. Láttam, hogy zavarja, hogy a kezemben van a telefon. Adok egy könyvet — szokta ilyenkor mondani. Egy mosollyal letettem a telefont. 

Itt van előttünk egy egész délután. Ha úgy akarjuk, a pihenés órái következnek, ugyanúgy, mint amikor kint esik az eső, bent pedig a prioritások felállításakor semmilyen házi munka nem kap helyet. Egymás mellett ültünk, a kávé már rég elfogyott, mi pedig csak mondtuk, mondtuk a magunkét, mintha ki tudja, milyen rég nem találkoztunk volna. Én közben arra is gondoltam, hogy az ilyen tartalmas délutánok helyett máskor mennyi értelmetlen dologgal töltjük el az időt. Most észlelem, hogy mennyi minden hiányzik az életünkből, ezeket a hiányosságokat pedig nem a maguk helyén keressük, hanem sokkal többet vágyunk rájuk, mintsem tennénk értük valamit, még mielőtt oda jutnánk, hogy annyira lekésünk, hogy tenni is késő. Egymás mellett ültünk, és úgy éreztük, nagyon sok keresett történet ott van körülöttünk, bennünk, velünk, csak észre kell venni, nem pedig átnézni rajta, vagy többre vágyni, mint ami elérhető.

Elek György