Megújuló óvodám és iskolám szellemisége

Egy ideje az eddigieknél sokkal nagyobb érdeklődéssel figyelem az egykori óvoda- és iskolaépületet, ugyanis leszedték róla a tetőt, eltávolították az ajtókat és az ablakokat, leverték a külső és a belső vakolatot, ott állnak a csupasz téglafalak, melyekről egy idegen nem tudná eldönteni, hogy pusztulásra vagy felújításra vannak ítélve. Gyorsan meggyőződhettem, hogy az épület felújítás alatt áll, továbbra is megmarad, akár a mindig visszatérő óvodás és kisiskolás emlékeim. 

Ezekben a napokban az utcáról is be lehet tekinteni a csupasz termekbe, és gondolatban el lehet helyezni bennük az egykori emlékeket. Megjelenik előttem az a kép, amikor első nap mentem az óvodába, és úgy éreztem, hogy én már nagy vagyok, a játék mellett tanulok is, ami nagyon fontos cselekvés, ugyanis abban az időben minden gyereket arra biztattak, hogy tanuljon, és emelkedjen ki abból a nehéz munkából megélő közösségből, melynek tagja volt. Az utcáról betekintve az épületbe magam előtt látom az osztálytermet, melyben ott sorakoztak a padok, szemben a katedra, ami előtt néha a tanító bácsi, néha a tanító néni ült. Ugyanaz a tanító házaspár tanított évtizedeken át az iskolában, egymást váltották, mert a tanító néni minden problémát meg tudott oldani, ami a tanító bácsinak nehézséget okozott. Az osztály jobb oldalán volt a feketére festett, vasöntvényből készült kályha, ami mellé a fiúk hordták be az udvaron lévő kamrából a tűzifát és a faszenet, így a kályha felmelegedett annyira, hogy a szünetben köré állva megmelegedjünk. A padlót rendszeresen lekenték gázolajjal, otthon nem kellett különösebb magyarázatot adni, hogy mitől lett koszos a cipőnk, a ruhánk és a kezünk. 

Ma már hihetetlennek tűnik ez a történet. A leggyengébb képességgel rendelkező tanulók is tudtak írni, olvasni, számolni, a hagyományőrzésben sem maradtak el, mert rendszeres volt a néptánc, a kórus, a színjátszás… A tanító nénire és a tanító bácsira titokban sokszor haragudtunk, mert — szerencsénkre — szigorú volt. Ezt a haragot mindig elfojtották a sikerélmények, mert ezek maradtak meg évtizedeken vagy akár több mint egy fél évszázadon át. Megmaradt az a csoda, amikor óvodába, majd iskolába mentem, amikor elhagytam az iskolát, és csodaként nézem most az épület csupasz falait annak örömében, hogy megújul ez az épület, melyben elkezdhettem a tanulást.

Megújul, és egy modern, a kor elvárásainak megfelelő óvoda lesz. Azoknak a gyerekei és unokái járhatnak majd ide, akiknek a szüleik hozzám hasonló körülmények között tanultak egykoron. Ma már az egész faluban nincs annyi gyerek, mint ahány volt akkor egy osztályban. Annak a kevésnek a nagy része is városi iskolába ingázik. Akik maradnak, élvezhetik a felújított épület kényelmét, a változás hozta lehetőségeket. Én mégis hiszem, hogy a megújuló épületnek a szellemisége megmarad. Az épületet belakók szellemisége a kornak megfelelően, de megalkuvás nélkül él majd tovább. Minden ember azt a szellemiséget képviseli minden élethelyzetben, amiben nevelkedett. Nemcsak a külsőségekben, de belül is meg kell élni a gyerekkorból hozott örökséget. Merjük remélni, hogy az új körülmények között, az új elvárásoknak megfelelően lesznek majd olyan óvónénik, akikre kedvesen fognak majd emlékezni azok a gyerekek, akik ide járnak óvodába. A világ fejlődik, az igények nőnek, a lehetőségek bővülnek, a célok egyre távolabbra nyúlnak, de a hitünk, hogy utódainknak szebb és jobb lesz, nem változik.

Elek György