Jobb lesz-e a robotvilág?

Már gyerekkoromban szerettem szerelgetni, érdekelt, hogy mi miért van, honnan hova vezetnek a szálak, ez volt a hobbim. Szüleim, ha meglátták, hogy az árammal bíbelődök, azonnal rám szóltak, megtiltották, hogy elektromos eszközökhöz nyúljak, pedig már középiskolás koromban ismertem a villamosságnak azt a részét, ami a háztartási gépekhez kapcsolódik. Szerelgettem, javítgattam, sokszor improvizáltam elektromos használati tárgyakat. Az egyetem elvégzése után nagy szerencsének tartottam, hogy egy olyan magáncéghez kerültem, ahol kevés alkalmazott van, mindenki munkája átlátható, és lehetőség van a fejlődésre. Már akkor úgy éreztem, hogy több ez, mint ami több évfolyamtársam számára megadatott, vagyis olyan nagy cégeknél kaptak beosztást, ahol rutinmunkát végeznek, és nincs lehetőségük a fejlődésre, mondhatnám azt is, hogy a szakmai alkotómunka gyakorlására. Mert egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a technika fejlődésével az emberek elkezdenek robotokká válni, a mérnökök is betanított munkásokként végzik mindennap ugyanazt.

Gyerekkoromban a szakmunkások — asztalosok, kőművesek, villanyszerelők — is igyekeztek a maguk módján alkotó munkát végezni, s ha valami elromlott, azt megpróbálták megjavítani, nem pedig eldobni és kicserélni. Én mindig azt becsültem a munkahelyemben, hogy volt lehetőségem — és volt rá igény —, hogy újítsak, szereljek, javítsak… 

Nehéz ezt megértetni nagyon sok fiatallal, de azon velem egykorúakkal is, akik olyan munkahelyekre kerültek, ahol szalagmunkát vagy egyhangú tevékenységeket kell végezni. Ez meglátszik a hozzáállásokon is, kevesen vannak, akik hosszabb ideig — akár tíz évig — megmaradnak egy munkahelyen. Egy ideig nem értettem, mi az oka annak, hogy egyik-másik ismerősöm egy-két évente munkahelyet cserél. Ami még jobban megdöbbent, az az , hogy sokszor teljesen más területen, mondhatnám, hogy más szakmában találnak munkát, ritkán olyat, amihez különösebb felkészültség és tudás kellene, hanem inkább olyat, ami napok alatt elsajátítható. Néha elgondolkodom, mi lenne, ha nekem kellene olyan robotmunkát végezni, ami nem áll közel hozzám, és nem jön belülről az elkötelezettség. Megfigyeltem néhány ismerősömet, hogy milyen munkahelyet cserélt egy másikra, és az milyen előnyökkel járhat. Az egyetlen magyarázat az, hogy az emberek nagyobb része nem szakmai karrierre törekszik, hanem több pénzt akar keresni, s emiatt lemond arról, hogy azt csinálja, amit szeret — ha egyáltalán szeret valamit —, inkább túléli a munkaidejét a magasabb bérért, amivel egy idő után újra elégedetlen lesz, és máshol próbálkozik. 

Elég sokszor elgondolkodom azon, hogy milyen munkalehetőségekre számíthatnak majd az emberek tíz, húsz, harminc év múltán. A technikai fejlődés magával hozza az elgépiesedést, a robotizálódást, fölöslegessé teszi az emberi munkát, ami azzal jár, hogy minél több lesz a gépi munka, annál kevesebb emberre lesz szükség az élet minden területén. Egy ilyen világban azoknak lesz majd jövőjük, akik olyan magas szintre képezik magukat, hogy be tudnak kapcsolódni a gépek továbbfejlesztésébe. Kérdésessé válik, hol és mit tanulnak majd ezek a szakemberek, milyen képességekre lesz szükségük ahhoz, hogy még magasabb szintre fejlesszék a már elért eredményeket. Azok, akik nem a szakmai fejlődésre törekednek, hanem a magasabb bérre, mindig ugyanazon a szinten maradnak, és sohasem lesznek elégedettek.

Ugyanakkor az is kérdéses, hányan jutnak el arra a szintre egyéni fejlődésük során, hogy olyan munkát tudjanak vállalni, amivel részt vállalnak a technika rohamos fejlődésében. Hogy miért érdekes ez számunkra? Elsősorban azért, mert nem lehet előre látni, hogy az elgépiesedés, a robotizálódás hozzájárul-e az emberek életszínvonalának a növekedéséhez, vagy a többség ezentúl is olcsó bérmunkás marad.

Elek György