Monológ múltról és jövőről

Ez a kétirányúság hozza elő a gondolatokat, ha párhuzamba akarom hozni a múltat és a jövőt, az ismertet az ismeretlennel. Nem tagadom, hogy a történelem folyton ismételi önmagát, csak magasabb szinten, éppen emiatt gondolok mindig arra, hogy mit tudok én hozzátenni a már többször megismétlődött, ezáltal többször gazdagabbá vált világhoz, hogy majd egy magasabb szinten az általam létrehozott értékek is észrevehetők legyenek. Nem tudom felmérni, hogy milyen arányban vettem részt a gyerekkorom irányításában, akkor igazán csak arra volt lehetőségem, hogy megpróbáljam utánozni a hozzám közel állók tulajdonságait, szokásait, azt elkeverni azzal, amit magammal hoztam a gének által, majd leszűrni, mi az, amire később szükségem lehet, és mi az, amit hátra kell hagyni, mert később káros lehet. Az egyszerre történő vissza- és előretekintéskor nem elég csak észrevenni a hibákat, hanem azokat ki kell szűrni vagy át kell alakítani, hogy időszerűvé és hasznossá váljanak. Erre tanított az egyik tanítómesterem, anyám egyik távoli rokona, aki hozzám hasonló környezetben nevelkedett, de időben felismerte, hogy a hirtelen változó szokások egy bizonyos környezetben egy bizonyos ideig népszerűek, de az ember nem élhet mindig egy keretben, kimozdul, iskolába, majd munkába megy, bekerül más környezetbe, ahol más szokások szerint élnek, és nem tud beilleszkedni az, aki más körülmények között nevelkedett.

Amikor erre gondolok, felteszem magam számára a kérdést: szükség van-e arra, hogy beilleszkedjek, vagy próbáljam meg a magam hasonlóságára átalakítani a környezetem, bárhol van is az? 

A visszatekintés sokszor zavarba hoz, lámpalázat idéz, megkérdőjelez sok olyan tettet és döntést, amiről azt hittem, már rég elmaradt, pedig ha a múltba tekintek, érzem, hogy már nem létezik, de kísért, s ami kísért, az valahol létezik. A legnehezebb a felnőtté válás, ebből az időszakból marad meg a legtöbb kísértés, mert ahogy erősödik bennem a tudat, ahogy kezd kialakulni az érzés, világossá válik bennem, hogy az, amit a múltból hoztam, már nem érvényes, de nem szabad eldobni, mert csak akkor jutok el magasabb szintre, ha arra építek, aminek vannak gyökerei, van törzse, amire lehet támaszkodni, vannak szárai, melyek egy magasabb szintre nyúlnak, ahonnan előre lehet nézni a jövőbe, meg lehet azt erősíteni, hogy képes legyen felsőbb szinten alapként létezni. 

Felkészülni az unokázásra, tudomásul venni, hogy amit a múltban elértünk, azt segítséggel értük el vagy ajándékként kaptuk a szülőktől, a társtól, a környezettől… Ha előre nézünk, tudnunk kell, mi az, amit mi adhatunk a társnak, a környezetnek, az utódoknak, akik a spirálnak egy magasabb szintjéről ítélik majd meg, hogy mennyire volt fontos számukra a hagyaték. Számba kell venni a magunkkal hozott értékeket, a társtól kapott és a társnak adott lelki és testi örömöket, mert azt ők fogják majd őrizni, magukkal vinni és hagyatékként átadni másoknak. 

Az örökségül hagyott gyerekkorral együtt érkezik számtalan gondolat, melyeket tovább kell gondolni ahhoz, hogy magasabb szinten megmaradjanak. Érkeznek érzések is, melyeket melengetni kell, nehogy kihűljenek. Úgy kell magasabb szintre átvinni ezeket az érzéseket, mint a „szerelmet a túlsó partra”, ott tartani a testben, táplálni tudattal és lélekkel, hogy múlhatatlanná váljon. 

A nagymamaidőszakra fel kell készülni, meg kell érni arra, hogy a nő a fejlődés spirálján haladva őrizze magában a gyerekkor, az ifjúkor és a felnőttkor emlékeit, tapasztalatait… Aki nem csupán túljutott a múlton, hanem megélte azt a maga szépségeivel és kudarcaival. Minél kevesebb a kudarc, annál többet adhatok tovább erőforrásként, példaként, örömként… A nagymamaidőszakban a megnyugvást nem a megtorpanás, a visszalépés adja, hanem az erő felmutatása, amit hozzáadtam a spirál magasabb szintre történő emeléséhez.

Elek György