Új igazgatója van a művészeti líceumnak

— Mikor kezdett a művészeti líceumban oktatni, hogyan került az igazgatói tisztségbe?

— Ott kezdeném, hogy 1997-ben végeztem tanulmányaimmal, majd ezt követően egy évig tanítottam az Avram Iancu Általános Iskolában, ahol leépítés volt, így egy év után ide kerültem. Több más iskola közül is választhattam volna, de valahol már akkor érezhettem, hogy ez az igazi, így 1998 óta, tehát 23 éve ebben az iskolában tanítok. Amikor ide kerültem, már első nap tudtam, hogy jó választás volt, mert az akkori fogadtatásomra, amiben a kollégák részesítettek, még ma is tisztán emlékszem. Kedvesek, befogadók, segítőkészek voltak, és a mai napig is azok, azóta sem bántam meg, hogy ezt az utat választottam, és bár többször is válthattam volna idő közben, soha nem fordult meg a fejemben, hogy itt hagyjam ezt a sulit. Alapjából olyan személyiség vagyok, aki szereti mindenből kivenni a részét, soha nem voltam az, aki megtartottam a 4–5 órámat, majd fogtam a táskámat, és hazamentem, mert úgy éreztem, hogy az iskola, ahol tanítok, többet is érdemel. Kivettem a részem az iskolán kívüli tevékenységekből, besegítettem, ahol lehetett. Ez az évek folyamán odáig érlelődött, hogy eljött a négy évvel ezelőtti pillanat, amikor kollégáim úgy döntöttek, bizalmat szavaznak nekem. Amikor meg lett hirdetve az aligazgatói vizsga, a tanári közösség kérte, hogy jelentkezzek az állásra, de nem akartam. Közben meg lett tartva az az iskolaközösségi gyűlés, melyen az iskolába kirendelt helyi tanácsos is részt vett, s ahol meg kellett szavazni, ki legyen az igazgatóhelyettes. Ekkor megdöbbentem, hisz 7–8 kollégámon kívül a többiek azt szerették volna, ha én képviselném őket. Persze hogy elérzékenyültem, mert alapból egy elég érzékeny lelkű ember vagyok, és akkor döntöttem úgy, hogy versenyvizsgázom az aligazgatói tisztségre — azelőtt egy évig kinevezett igazgatóhelyettesként dolgoztam —, melyet el is nyertem. Ez a kinevezés augusztus 31-ig tartott volna, ha nem jár le a korábbi iskolaigazgató, Pop Cristian kinevezése, amit nem hosszabbítottak meg. Ilyen bizonytalan helyzetben kaptam az értesítést január 29-én, hogy a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség gyűlésén kineveztek iskolaigazgatónak, ám ennek betöltéséhez le kellett mondanom az igazgatóhelyettesi, versenyvizsgán megszerzett titulusomról. A február elsejétől hatályba lépett kinevezésem augusztus 31-ig vagy a megrendezendő vizsgáig szól. Azt még el kell mondanom, hogy bár kineveztek igazgatónak, de maradok tanítónéni is, mert a törvény úgy szól, hogy a tanítónénik nem mentesülnek az órák megtartása alól. Ennek is nagyon örülök, ott fogok kezdeni reggel az elsőseimnél, az lesz a felüdülés, és aztán délután folytatom az igazgatói tisztségemben a munkát. Ha engem kineveztek igazgatónak, lett egy igazgatóhelyettes társam, helycsere lett, és biztos vagyok benne, hogy a délelőtti órákban ő tartja majd a frontot, amíg nekem órám van.

— Miben változik az ön munkaköre az igazgatói tisztség miatt?

— Az én kapcsolatom az eddigi igazgatóval jó volt, összedolgozott velem, mindenben kikérte a véleményem, mindenben ott voltam, soha nem döntött egyedül. Sokban nem változott a feladataim sora, a titulus más, de a munkaköröm, amire kiterjed, szerintem ugyanaz maradt, mert eddig is kivettem a részem mindenből.

— Mire számíthatnak a kollégái, milyen igazgató lesz? Mit vár el tőlük?

— Először is el kell mondanom, hogy nem félek az új kihívástól, mert egy közösség, csapat, kollégák állnak mellettem, és nem mögöttem, akikre mindenben tudok számítani. A napokban is mosolyogva segítettek mindenben, látom az arcukon, hogy mosolyogva jönnek. Látom és érzem, hogy szívből segítenek, nem pedig azért, mert most én lettem az igazgató. Mindig is kollegiális volt a kapcsolatom velük az elmúlt négy-öt évben is. Én most is Juli, Júlia vagyok, úgy jönnek be hozzám mint kollégához, eddig is úgy jöttek, az ajtó soha nincs zárva. Érzem azt, hogy elfogadnak, hogy elfogadtak. A tisztelet kölcsönös, én adom, és úgy gondolom, akkor ugyanazt kapom. Fontos az empátia, a humorérzék, ugyanakkor vannak emberi alapelveim is, pl. segítőkészség. Ha én segítettem bárkinek, azt visszakapom, és tényleg nem fordít soha senki hátat nekem. Ezenkívül szeretem az őszinteséget, a tiszta lapokat. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy ha hibázunk, akkor azt ismerjük el, hiszen mindenki hibázik, ám a hibákból tanulunk. És az sem baj, ha nem tudunk mindent, azért kell együttműködnünk. Ezek építő jelleggel jelennek meg a kollégák közötti kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy egy jó vezető elengedhetetlen tulajdonsága a nyitottság és az, hogy jó kapcsolatot ápoljon a kollégáival. Szeretem magam olyan emberekkel körülvenni, akik megbízhatók, segítőkészek, mellém állnak, mert én is bármikor kiállok a kollégáim érdekeiért, az elmúlt öt évben is ezt tettem, és ezután is így lesz. Összességében szerencsés embernek mondhatom magam, boldog családi körben élhetek, és egy nagyon jó közösségnek vagyok a tagja a művészeti líceumon belül, ahová mindig jókedvvel jövök be. Egy szuper csapat a művészeti közössége, akik összetartók, segítőkészek, és nemzeti, vallási hovatartozástól függetlenül mindent megteszünk a közös célért, a gyermekek oktatásáért. A pedagógusaink zöme jól érzi itt magát, pozitív, kreatív, hisz a művészet nagy hatással van ránk, a zene, a rajz, a képzőművészet mindenkiben ott van, úgy a matek-, magyar-, romántanárban, nem számít, hogy mit tanítasz.

— Hogyan készültek a jelenléti oktatásra?

— Esetünkben három épületben zajlik az oktatás, így nem könnyű, de köszönjük mindenkinek a támogatását, akik mellénk álltak, és jobb körülmények között folyhat az oktatás. Ha körülnézünk az iskola körül, akkor azt láthatjuk, hogy a „piros téglás” épületen sikerült a tetőt kicserélni, az úgymond főépületben a tetőcserén és a nyílászárók cseréjén túl a homlokzat is megújult, míg a szomszédos épületben az udvart sikerült korszerűsíteni. A tetőket kellett kijavítani, mivel régi épületek. Visszagondolva az aligazgatói éveimre elmondhatom, hogy sikerült javítani a helyzetünkön, az épületeken, amiért a Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalnak és a református egyháznak tartozunk köszönettel. Elmondhatom, hogy akárhova fordultam eddig problémáinkkal, mindig segítőkész emberekre bukkantam, s remélem, ez a kapcsolat a továbbiakban is fennmarad, mert amit elkezdtünk, azt a továbbiakban is folytatni szeretnénk. Azt is kihangsúlyoznám, hogy nagyon sok hangszert sikerült beszerezni ez alatt a négy év alatt. Két versenyzongoránk lett pályázati támogatásból, ugyanakkor fúvós hangszereket, vonós hangszereket is vásároltunk pályázat révén, illetve saját költségvetésünkből. De visszatérve a kérdésre most sokat kellett technikai eszközök beszerzésére költenünk, ugyanakkor mindhárom épületben biztosított lett az internet-hozzáférés. A fertőtlenítések, a szükséges tisztító- és fertőtlenítőszerek beszerzése is megtörtént. Nagyon jól helytálltak a kollégák az online oktatási rendszerben, még azok is, akik nehezebben boldogultak a számítógéppel. Azt mondom, nincs lemaradásunk, de van mit bepótolnunk, és van mire rádolgoznunk hétfőtől, de ahogy tudtuk, igyekeztünk jól csinálni.

— Él ugye a köztudatban egy sztereotípia arra vonatkozóan, hogy aki a művészeti líceumban tanul, annak tudásbeli hiányosságai lesznek. Az eredmények azonban erre sorra rácáfolnak…

— Igen, sajnos mi is tudjuk, hogy van ez a sztereotípia, és sokan nem is tudják azt, hogy nálunk az általános műveltségi alaptanterv ugyanaz, mint bármelyik másik iskolában, a mi gyerekeink többet tanulnak, mert több a zeneórájuk, több a művészeti órájuk, nekik ez plusz tananyag, hiszen ugyanannyi román-, magyar-, matekóránk van, és ha nem érettségiznek matematikából, érettségiznek történelemből, földrajzból, pszichológiából. Az tény, hogy nincs érettségi matematikából a diákjainknak, de aki matematika, informatika felé vette az irányt, bejutott az egyetemre. Van a végzettjeink között ügyvéd, orvos, újságíró, művész, parlamenti képviselő. Akkor miről is beszélünk? Ebben a suliban mindenből kaphat a diák egy kis ízelítőt, belekóstolhat sok mindenbe, és eldöntheti, merre veszi az irányt. Tantárgyversenyeken románból, magyarból, matematikából nagyon jól teljesítenek a diákok. A viselkedésükre meg mit mondhatnék? Az a gyerek, aki a műteremből nem akar hazamenni, órákat gyakorol otthon is a hangszer előtt, az imádja, amit csinál, abból nem lesz link alak. Aki pedig mégsem ezt folytatja, kap egy olyan csomagot, amit egy életen át magával visz, és mindig tud belőle csipegetni. És azt is meg kell jegyezni, hogy nem mindegy, hogy a diák egy 30-as létszámú osztályban tanul vagy egy 17–20-as létszámúban. Mert matematikailag nem ugyanannyi idő jut egy gyerekre, s a szakórák még kisebb csoportokban zajlanak. Tanár és diák között szoros kapcsolat alakul ki, hiszen egy diák egy tanárral tanul a hangszerórán, illetve 10–12 diák egy tanárral a művészeti órán, és akkor ne mondjam a kórust, a zenekart. Úgy érzem, amikor lehetett, mi tanúbizonyságot tettünk arról, hogy mire képesek diákjaink. Az utolsó nagy koncert, amit szervezhettünk, az a Láncos-templomban volt, de most karácsonykor sajnos a pandémia miatt elmaradt. Tavaly már meg akartuk tartani a suli napját koncerttel, kint a városban, de ugye erre nem kerülhetett sor, ám reméljük, idén megvalósulhat.

— A szaktanárok képzett, elismert oktatók.

— Igen szakképzettek, mesterivel rendelkeznek, doktoranduszok, de sok bedolgozó kollégánk van a Dinu Lipatti Filharmóniából is. Sok tanárra van szükségünk, főleg a hangszeres oktatásban. Ezért is jó lenne, ha minél több diákunk, aki zene vagy rajz szakon végez, visszajönne. Szeretettel várjuk vissza őket. Akik most itt dolgoznak, minden elismerést megérdemelnek, nagyon sok mindent fel tudnak mutatni munkájuk után, de kell az utánpótlás, főleg zongora és hegedű szakon, ez a két fő szakunk van.

— Vannak olyan volt tanítványai, akik sikeres zenei karriert futottak be?

— Igen, mi ugye művészeti iskola vagyunk, de nem csak művészek kerülnek ki innen. Persze örülünk annak, amikor a diákjaink a művészeti pályán maradnak. De nemcsak kikerültek, hanem már vissza is kerültek diákjaim. Olyan tanítványom, akivel itt kezdtem a pályafutásom, most már kollégám, és ez még nagyobb boldogság egy pedagógusnak. Eljutottunk oda, hogy egyre több fiatal kollégánk van, akik anno diákjaink voltak.

— Most hogy érzi, jelentkezik majd az igazgatói versenyvizsgára, ha meghirdetik azt?

— Ezt most még nem tudom. Amit most is bátran kijelenthetek, nem vagyok székhez kötött, így a döntésem meghozatalakor figyelembe veszem majd, hogyan értékelik kollégáim a munkámat és az elmúlt négy évemet. Jelen pillanatban a mostani munkámra igyekszem figyelni.

Sógor Beáta