Soha többé ne történhessen meg!

Hetvenhat évvel ezelőtt, 1945. január elején indultak a vonatok, és vitték a magyar nyelvterületi legkompaktabb sváb tömbközösségnek, a szatmárinak az ötezer tagját, 16–35 év közötti nőket és 16–45 év közötti férfiakat a szovjet munkatáborokba, málenkij robotra, azaz „kis munkára” — rájuk, az embertelen körülmények, járványok és munkabalesetek miatt elpusztultakra, de a deportálásból hazatértekre s kettétört életüket folytatókra is emlékeztek vasárnap délelőtt a szatmárnémeti Kálvária-templomban. „Az év negyedik vasárnapja — Isten szavának napja. Ferenc pápa elrendelése nyomán idén második alkalommal ünnepeljük Isten igéjének, a Biblia vasárnapját, s ezen ünnepnapon keresztül Ferenc pápa arra akarja buzdítani a híveket, hogy újra életet adó erő legyen számukra a Szentírás, hogy az ember a Bibliára, hitünk alapjára alapozza az életét” — fogalmazott Orbán Mihály, a Kálvária-templom német közösségének jezsuita plébánosa, aki Pál apostol korintusiakhoz írt első levelének soraira építette igehirdetését. „'Az idő rövid. Ezért akinek felesége van, éljen úgy, mintha nem volna; aki sír, mintha nem sírna; aki örvend, mintha nem örvendene; aki vásárol, mintha meg sem tartaná; s aki érintkezik ezzel a világgal, mintha nem érintkeznék vele, mert elmúlik a jelen világ.' Ez az élet itt, a földön nem örökké tart, de már itt, a földön az örök életre készülünk: úgy venni, elfogadni mindent, ahogy Isten adta, de ugyanakkor úgy is, hogy ezeket a dolgokat el is tudjuk hagyni, meg tudjunk tőlük válni, ha jön az idő, és mennünk kell — vagy éppen más formában folytatni” — mondta, Simont és Andrást említve, akik Jézus hívására rögtön ott hagyták hálóikat, és nyomába szegődtek, de nem hagyták el a munkát, tálentumaikat továbbra is felhasználták, emberhalászokká léve. „Tudjunk itt, a földön békében élni, és ne hagyjuk, hogy olyan belső sötét erők munkálkodjanak bennünk, amelyek elválaszthatnak embertársainktól!” — zárta gondolatait.
A prédikációt követően a Német Demokrata Fórum szatmárnémeti szervezetét vezető Stefan Kaiser köszönte meg Orbán Mihály és Pakot Géza jezsuita atyáknak a szolgálatot s pillantott vissza röviden a hetvenhat évvel ezelőtti eseményekre, emlékeztetve arra is, hogy 1990-ig tabutéma volt a „málenkij robot” és a szatmári svábok történelmének legtragikusabb napjainak felidézése vagy akár csak az arra való utalás is. „Lassan nyolc évtized telt el azóta, a szenvedéseket, a fájdalmakat nem tudjuk eltörölni, s bár fontos az emlékezés, de még inkább fontos az, hogy ilyesmi soha többé ne történjen, ne történhessen meg” — hangsúlyozta. A Császár Adalbert némettanár által felkészített kölcseys diákok nem megszokott, kérdezz-felelek stílusú műsor-összeállítását követően a jelenlevők helyezték el koszorúikat a Kálvária-templom udvarán található, a sváb deportáltaknak emléket állító táblánál.

„Minek ez a felhajtás?”

A megemlékezés zárómomentumát az a svábházbeli kiállítás jelentette, amely a korabeli, oroszországi munkatáborokban készült kevés fényképet, a lágerekről készült rajzokat-grafikákat, egy-egy megmaradt tábori lapot mutatott be. 1945-ben több mint 80 000 romániai németet (szászt, svábot, cipszert) hurcoltak el kényszermunkára, a Szovjetuniónak nyújtandó „természetbeni jóvátételre”, amivel az 1945. február 4–11. közötti jaltai konferencián a szövetségesek egyetértettek. Viszont nem értették, „minek ez a felhajtás a romániai szászok és mások Oroszországba deportálása miatt” — ahogy azt Winston Churchill brit külügyminiszer híressé vált mondatában megfogalmazta, aki a kelet-európai németek munkára elvitelét a szovjetek jogának tartotta, s úgy vélte, azoknak valóban joguk van azt tenni a megszállt országokban élő németekkel, amit csak akarnak. S a szovjetek valóban azt is tették: 1945. január 11. és 16. között 30 336 erdélyi szászt vittek el — minden harmadik deportált a munkatáborokban halt meg. A már 800 éve Erdélyben élő, s anno az erdélyi magyarokkal és a székelyekkel megalakított három nemzet uniójának tagja, az erdélyi szász közösség — akaratán kívül — megindult azon az úton, amely rövid távon az orosz munkatáborokba, hosszabb távon azonban a szinte teljes felszámolódáshoz vezetett. Január 14. és 16. között mintegy 33 000 bánáti svábot deportáltak — közülük körülbelül 5000-en nem élték túl a „kis munkát”, és a szatmári svábok deportálása kezdődött a legkorábban, ugyanis őket már január 2–3-án összegyűjtötték: a harminckét településről mintegy 5000 embert hurcoltak el, s voltak közöttük magyarok és románok is, mint például a szaniszlói csoportban (valószínűleg azért, mert az oroszok ott nem találtak annyi sváb nemzetiségű lakost, amennyi lefedte volna a településre eső kvótát). A kényszermunka éveiben, 1948–49-ig majdnem ezren pusztultak el az embertelen körülmények, járványok és munkabalesetek miatt — a malenkij robotból visszatértek közül ma már csak 37-en vannak még életben.

Szabó Kinga Mária