Kultúra, szociológia, tömeg- és elit kultúra (IV.)

A beszélgetésen részt vettek: dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolai tanácsadó, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Katalin mesepszichológus, Mitroi Tímea képzőművész, tanár, Csirák Csaba helytörténész, kultúraszervező, Gál Gyöngyi magyartanár, a LiterArt elnöke, Nagy Orbán színművész, az Északi Színház menedzsere és Király Lajos református lelkipásztor, pasztorálpszichológus. A beszélgetést moderálta: Elek György.
Nagy Orbán a színházművészetről mondta el a gondolatait. A művészetnek ebben az ágazatában is óriási változások történtek. Ott is egy műhelymunka folyik, egy útkeresés zajlik, új formákat, új színházi nyelveket, új színházi kulcsokat keresnek. Az alkotásnak valahol az a lényege, hogy megmutassuk az újat is. A szatmárnémeti színházban is egyre nagyobb hangsúlyt kap a vizualitás. Megjelenik a vetítés, megjelennek a hangeffektusok, több szinten próbálnak az alkotók hatni a nézőkre, de ettől még lehet jó egy előadás. Nincs azzal baj, ha történik egy változás, ez is egy trend, hogy egy idő után új elemek jelennek meg, majd mint egy spirál, visszatérnek egy bizonyos pontra. Ami nagyon fontos: a színháznak hatnia kell a nézőre, érzelmekben, gondolatokban, kérdéseket kell felvessen a nézőkben, tükröt kell tartson, modelleket kell bemutasson. Meg kell mutatni azt is, hogy mit gondolnak újabban a szerzők.
Király Lajos az egyházi kultúráról beszélt. Amikor felvetődik a kérdés, hogy miért nevezünk egy intézményt felekezeti iskolának, egyesek azt válaszolják, hogy azért, mert ott vannak vallásórák, mások szerint viszont azért, mert istentiszteletre járnak az intézmény diákjai stb. Azonban a tömör válasz így fogalmazható meg: akkor beszélhetünk felekezeti oktatásról, ha az az együttélés mindennapi kultúrájában megmutatkozik, azaz a beszédben, a kommunikációban, a viselkedésben, az egymáshoz való viszonyulásban és interakciókban. Hézser Gábor szerint a kultúra nem más, mint kommunikáció. Király Lajos úgy gondolja, hogy az ószövetségi és az újszövetségi időkből jó példát vehetünk, hiszen Isten az, aki a kommunikációt kezdeményezi az emberrel. Bálint Katalin a tíz bélpoklosról szóló történetet idézte, Király Lajos az emmausi tanítványokat hozta fel példának. A történetben Jézus tapintatos, szeretetteljes melléállása a pszichoterapeuták által is alkalmazott technika. A cselekmény ismerős: Jézus feltámad, és még aznap találkozik két tanítványával az emmausi úton. A Megváltó „melléjük szegődött”, kísérte őket útjukon, azonban a búslakodó tanítványok nem ismerik meg. Megkérdezi őket, hogy miért szomorúak? A két tanítvány elkezdi kiönteni a szívét, és Jézus engedi, hogy elmondják a gondjaikat, holott már az elején konfrontálódhatott volna velük. Király szerint az a jó kommunikációs kultúra az, amikor az egyik ember tényleg kíváncsi arra, hogy mi nyomja a másik lelkét. George Siemems a Connectivism: a Learning Theory for the Digital Age című munkájában beszélt egy új kultúraforma megjelenéséről: a konnektivizmusról. A konnektivizmus a területek és a koncepciók összekapcsolásának a képessége, amelyben a virtuális hálózat segítségükre van a fiataloknak, ami egyúttal — Garai Anna és Nádai Júlia szerint is —, folyamatos tanulást és információbázist jelent. Kevin Holesh adatai szerint három órát töltünk a telefonunk nyomkodásával, tehát minden egyes hónapban kb. 100 órát, egy átlagos élet során pedig 11 évet. Király Lajos megkérdezte a gyerekeket, hogy miért mennek át a Facebookról az Instagramra. Azt válaszolták: ott nem kell annyit szövegelni, illetve képek és videók sokaságával találkozhatnak. Adam Alter, a New York-i Egyetem pszichológia- és marketingprofesszora 2017-ben írt egy könyvet, melynek címe: Ellenállhatatlan. Hogyan okoz függőséget a technológia? A szerző a viselkedési függőségeket vizsgálva beszél a célkultúráról. Korábban hallottunk már kellék- és terápiakultúráról, dinamikakultúráról, de a célkultúra viszonylag új fogalom. A szakember szerint a célok azóta léteznek, hogy az élet megjelent a Földön; ami megváltozott, az az, hogy életünk mekkora részét tölti be a célok kergetése. Olyan világot kezdünk élni, amikor a célok elérésének oltárán feláldozzuk a szabadidőnket, a családunkat, az egészségünket, azaz addiktív jelleget ölt. Alter Michael Larsont említi, aki a célfüggők tragikus szimbólumává vált. A „Press Your Luck” a CBC-n debütált játék volt, melyen 110 237 dollárt nyert, mely a mai napig a legnagyobb összeg, amit valaha egyetlen vetélkedőműsor során bárkinek sikerült bezsebelnie. Larson közel hat hónapig bámulta a TV-t, készülve a játékra, feláldozva szabadidejét, közösségi és családi életét. A játék után újabb szerencsejáték-célokat tűzött ki maga elé, s végül ez a lázas teljesítési vágy okozta a vesztét. Számtalan célfüggőség alakulhat ki az emberekben (edzés, sport, online játékok stb.), amelyek „pótlékokká” válhatnak: a tökéletességre való kényszeres törekvés, az állandó önkritika, a több munkával és kevesebb offline játékkal töltött idő határozzák meg. A kényszeres teljesítmény a vallásokban is jelen lehet, amikor az az érzésünk, hogy csak akkor szeret és fogad el az Isten, ha kényszeresen többet és többet teljesítünk. Király Lajos erre egy példát is említett: a tamil hinduk vallási szertartása a Thaipusam. A rítus lényege, hogy — kétszázhetvenkét lépcsőfokot megmászva, sokszor óriási hőségben — a Batu Caveshez vezető oltárra különböző áldozati tárgyakat visznek a hívők, úgy, hogy azokat kampókkal akasztják a testükre. Vannak, akik a nyelvüket szúrják át, mások testük különböző részeit. Minél nagyobb a fájdalom, annál nagyobb segítséget remélhetnek az istenektől. A fizikai és mentális terhektől némelyek elájulnak, mások véresen esnek össze, de vannak olyanok, akiknek sikerül teljesíteni a kihívást. A keresztyének körében is jelen van a célkultúra teljesítményorientált magatartása: úgy hiszik, ha egy héten többször mennek templomba, ha még hosszabban imádkoznak, még többet énekelnek, ha még nagyobb erőfeszítéseket tesznek, és még sorolhatnánk, akkor Isten jobban figyel rájuk. Ezzel szemben a tékozló fiú példázatában Jézus szinte provokálja a hallgatóságot, amikor azt üzeni: az isteni szeretet nem függ az ember állapotától, tetteinek milyenségétől, hiszen az Atya feltétel nélkül szereti gyermekeit. Ebből természetesen nem az következik, hogy nyugodtan cselekedhetjük a bűnt, és felelőtlenül élhetünk, hiszen Isten úgyis megbocsátja. A „régi idők embere” megszentelt időben és térben élte az életét: azaz az életének volt egy emberi ritmusa, ugyanakkor egy rendezett világot tapasztalt önmaga körül. A templom több gyülekezetben ezt a mikrovilágot testesíti meg, amikor az érkező időt Isten ajándékának tekinti, ezért méltóságot ad annak az ünnepnapok által is. Az istentiszteletre érkező ezért gyermekkorától érezhette és megtapasztalhatta, hogy neki is helye van a teremtett világban és időben egyaránt. Mintha napjaink célkultúrájában elveszítettük volna ennek az érzését. Következtetésként Király Lajos elmondta, hogy a célkultúra, amely beharapódzott az egyházba is, valahogy a mennyiségre törekszik, és sokszor az embert őrli fel, aki nem találja meg azt az egyensúlyt, amely az élhető életet jelenthetné számára.
Nagy Orbán attól tart, hogy a kereszténység arányának a csökkenése miatt egy előre nem látható változás következhet be a társadalomban. Az elmúlt évben még ötvenegy százalék volt a keresztény egyházak aránya a világon, ebben az évben már ötven százalék alá esett. Innen már nem lehet könnyen visszamenni.
Bálint Katalinnak a neveléssel kapcsolatban az a véleménye, hogy az iskolának valóban oktató-nevelő szerepe van, ha viszont valóban vissza kell állítani azokat az értékeket, amik megkopnak, az kellene legyen a cél, hogy kialakuljon egy minőségi élet. Fontos tisztában lenni azzal, hogy az ember miért él. A népi szokások a rendre vannak építve. A régi világban az ember tudta, hogy hol a helye és mi a dolga. Például a gyerek erkölcsi nevelése a keresztszülőnek volt a dolga. A keresztszülő tanította meg a gyereket, hogy felnőttként becsületesen éljen. Ha a keresztszülő látta, hogy baj van, ment és segített. Ha problémák adódtak a párkapcsolatban, a koma volt az, aki segített megoldást keresni. Abban a kultúrában, akinek nem volt keresztgyereke, úgy temették el, hogy nem kulcsolták össze a kezét. Ezt azért tették, mert az ő élete csak arról szólt, hogy a saját és a családja boldogulását segítse elő, nem szolgált a közösségért. Hol vagyunk már attól, amikor ő úgy nőtt fel Lázáriban, hogy ha elment az utcán valaki mellett, és nem köszönt, megállították az idősebbek, és megkérdezték, hogy kinek a gyereke — mondta Bálint Katalin. Abban az időben a szülők mellett a közösség is nevelte a fiatalokat. Ma már a pedagógusoknak is csak bizonyos korlátok között lehet nevelni, állapította meg.
Nagy Orbán hozzátette: régen könnyebb volt, hiszen a koma is ott lakott a faluban, legtávolabb egy közeli faluban, ma viszont már akár ötszáz kilométer is elválaszthatja a gyereket a keresztszülőtől. Gyakran elhangzik, hogy a technológia mint eszköz lehetőséget teremt a kapcsolattartásra, de az ilyen kapcsolatokból hiányzik a lélek.
Csirák Csaba a rendszerváltás előtti és az azt követő években általa szervezett kulturális rendezvények között vont párhuzamot. Csiráknak meggyőződése az, hogy a kultúrát tovább lehet adni, csak meg kell találni az emberi megközelítés formáit. Csirák 1969-ben került Nagykolcsra, ettől kezdve vezette az ottani gyógyszertárat. A felesége helyettesítő vegytantanár volt Kiskolcson. A helyi iskolaigazgató — Bücs Lajos — közölte, hogy mivel fiatalok, kötelességük kulturális munkát kifejteni. Azt is megmondta, hogy mi a feladat (a pártkongresszusokra, a Ceauşescu házaspár születésnapjára és más alkalmakra műsort szervezni). Csirák nem volt hajlandó ilyen jellegű műsorok szervezésére, de hogy mégis történjen valami, összegyűjtötte azokat a diákokat, aki Szatmárnémetiben tanultak középiskolában. Összeállt egy szavalócsoport 1970-ben. Nem az volt a lényeg, hogy harminchat költő teljes költészetét mutatták be öt év alatt, hanem az, hogy a gyerekek rajongtak ezekért a találkozásokért, foglalkozásokért. Négy órakor bezárta a gyógyszertárat, és máris jöttek a fiatalok próbára. Volt olyan alkalom, amikor éjfélig tartott a próba. Nem mondta senki, hogy oda el kell menni, ment mindenki, mert jól érezte ott magát. Ezeknek a tevékenységeknek óriási hatásuk volt. Megalakult az ifjúsági csoport, az idősek csoportja, a gyerekek csoportja stb. Belefogtak mindenféle műfajba, és minden előadásnak megvolt a maga sikere. Az előadásokat nem csak a községben adták elő, hanem az ország számtalan területén. 1976-ban Csirák Csabát az akkori hatóságok felbujtás vádjával eltanácsolták a községből. Behívták a párthoz, és közölték vele, hogy a továbbiakban Szatmárnémetiben kap munkát a központi gyógyszertárban.
A rendszerváltás után egy ideig politikával foglalkozott, ami teljesen idegen volt számára. Volt megyei tanácsos is, de elviselhetetlen volt számára egyes tanácsosok viselkedése, akiket egyáltalán nem lehetett kulturáltsággal vádolni. Miután megjelentek a pályázati lehetőségek, Csirák elkezdte szervezni a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, illetve a Hajnal Akar Lenni népdaléneklési versenyt. Ezek nagyon rangos kulturális rendezvények voltak. Akkor más volt a város lelki hangulata, illetve más volt a versekhez és a népdalokhoz való hozzáállás. Ezek a versenyek azért szűntek meg, mert Csirák már nem bírta energiával a szervezést, olyan személyek pedig, akik ezeket hasonló szinten tudták volna megszervezni, nem jöttek. Csirák bevallása szerint nem a szavaló- és az énekverseny volt számára a legkedvesebb, hanem az Otthonom Szatmár megye vetélkedő. Ennek az volt a célja, hogy vetélkedőre készülve, vetélkedő formájában ismerjék meg a fiatalok Szatmár megye történelmi, helytörténeti, egyházi, zenei, képzőművészeti, irodalmi életét. Ha kimegy egy ember Szatmárnémetiben, Nagykárolyban vagy bárhol a megyében az utcára, ne csak épületeket lásson, hanem azt, amit ezek az épületek üzennek a számára. Amikor összeültek a pedagógusok, hogy összeállítsák a kérdéseket, rájöttek, hogy kérdezni lehet, de nem volt, amiből a diák felkészülhetett volna a válaszok megadására. Ekkor indult el az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat, az ehhez tartozó könyvekben olyan írások, tanulmányok kerülnek az olvasók elé, melyek segítenek megismerni a megye történelmét és kultúráját. Eddig ötvenhét kötet jelent meg.
Mitroi Tímea úgy gondolja, hogy a kulturáltság az oktatással kezdődik. Nem minden családban alakul ki az igény a kultúrára, nem minden családban esik szó otthon a képzőművészetről, a komolyzenéről… Ha csupán a Szatmárnémetiben élők között nézünk szét, azt tapasztaljuk, hogy nagyon-nagyon kevesen járnak kiállításra. Az is tény, hogy a képzőművészetnek Szatmárnémetiben nincs színtere, mert a képzőművészeti múzeumon és a galérián kívül nincsenek kiállítóterek, ahova lehet tárlatokat szervezni. Szükség lenne korszerű kiállítótermekre, és úgy kellene szervezni az oktatást, hogy a diákok megismerjék és megszeressék a képzőművészetet. A gyerekeket már kisebb korban hatékony módszerekkel kellene beavatni ebbe a világba. Ez egy olyan világ, ami tereket, ajtókat nyit meg, gazdagítja a lelkeket, és ez egy örömforrás. A kortárs művészettel kapcsolatosan Mitroi Tímea elmondta, hogy gyakran mondják fiatalok és idősek egyaránt, hogy nem értik. Nem érti, hogy sokan miért félnek elmenni egy kortárs képzőművész kiállítására — vagy akár csoportos kiállításra — értelmezni az ott látottakat. Beszélhetünk a zenéről is. Zenét mindenki hallgat, mindenkinek van véleménye is róla. A kortárs képzőművészettől sokan tartózkodnak.
Nagy Orbán arra következtet, hogy a visszahúzódás egyik oka az is lehet, hogy az emberek nem rendelkeznek kellő ismeretekkel ahhoz, hogy rálássanak bizonyos dolgokra. Nagy Orbán beismeri, hogy gyerekkorában a családban ő sem kapott komolyabb kulturális nevelést, vannak hiányosságai, de később egy bizonyos szintet tudott pótolni. Egy ideje megnézi a képet, kialakít róla egy véleményt, és hajlandó beszélni arról. Ha kap segítséget az értelmezésben, azt szívesen fogadja. Vannak képek, amelyekre azt mondja, tetszenek neki, vannak olyanok, amelyekre azt mondja, hogy nem. Mindig a saját ízlésvilágából indul ki, amikor véleményt alkot. Nem kell gátlások mögé bújni, fel kell vállalni azt, amit gondolunk. Általában másképp viszonyulnak az emberek az olyan képzőművészeti alkotásokhoz, melyekről már hallottak a médiából, olvastak könyvekben… Az a jó, ha az emberben van egyfajta kíváncsiság, hogy akarjon tanulni, próbáljon meg új ismereteket szerezni. Szintén fel kell vállalni a kortárs művészet bírálatát is, még akkor is, ha nem műértőként tesszük azt. A művészek számára is fontos a visszajelzés.