Kétszáz éve állítottuk az első karácsonyfákat
A karácsony a kereszténység egyik legnagyobb egyházi és valószínűleg a legnagyobb világi ünnepe. Magyarországon a 17. századig karácsony volt az új év első napja, ezért a karácsonyhoz számos évkezdő szokás és hiedelem is kapcsolódik, amelyek részben a kereszténység előtti képzetekből, részben egyházi forrásból táplálkoznak. A karácsonyi ünnepkör az advent első vasárnapjától vízkeresztig terjedő időszakot foglalja magában. Az ünnepkörbe számos egyházi és világi ünnep tartozik. Jelen írásban csak az adventi időszak utolsó napjától, karácsony vigíliájától (böjtjétől), Ádám-Éva napjától János napjáig terjedő időszak szokásairól emlékezünk meg.
Karácsony vigíliája (december 24.)
Karácsony böjtjén gondosan rendbe tették, kitakarították a házat, udvart, a jószág helyét is, hiszen vendéget várnak, a világra születő kisdedet, de most fordulnak az új esztendőbe is. Mindennek a helyén, otthon kell lennie, ezért a kikölcsönzött tárgyakat legalább erre a napra sokfelé hazakérték. Az asztalt karácsonykor a legszebb, hófehér színű háziszőttes abrosszal terítették le. A karácsonyi asztalra leggyakrabban töltött káposzta, sima kalács, diós és mákos kalács, sütőtök, alma és dió került. Persze a karácsonyi ünnepkör a mágikus tevékenységekre is fokozottan alkalmas időnek számított, bizonyos helyeken a karácsonyi asztalra, az abrosz alá pár szál szalmát, búza-, árpa- és napraforgómagot hintettek, hogy a következő évben jó termés legyen.
A karácsonyfa
A feldíszített fenyő, avagy karácsonyfa állítása karácsonyi szokásaink között új keletűnek számít. E német eredetű szokás a bécsi udvarban megforduló arisztokrácián keresztül jutott el hazánkba, de több mint száz évnek kellett eltelnie az első karácsonyfa (1824) felállítását követően ahhoz, hogy általánosan elterjedjen. Az első világháborúban a katonák számára állított fáknak nagy szerepük lehetett a karácsonyfák elterjesztésében, miként annak is, hogy a karácsonyfának volt előzménye a magyar népi vallásgyakorlatban. A karácsonyfa elterjedése előtt a termőág volt a karácsonyi dísz, ezt dióval, almával, papírral, mézeskaláccsal díszítették. Vidékünkön a városokban és polgáriasodottabb vidéki településeken jelent meg először, és a két világháború közötti időszakban terjedt el általánosan. Egriben például még a szegényebb családok is állítottak fát már az 1940-es évek elején is, amit lehetőségek szerint aszalt gyümölccsel, pattogatott kukoricával, aranydióval, süteménnyel díszítettek.
A karácsonyfa-állítás, mint minden szokás, folyamatosan alakul és változik. Az első fákat nyilvánosan, tereken, parkokban állította az elöljáróság, onnan hódították meg a kisemberek házait, lakásait és az egyéb belső tereket, hogy aztán újra meghódítsák a köztereket. Ma ugyanis már a városok kötelező ünnepi arculati eleme a központi tereken állított hatalmas, feldíszített fenyőfa. De a temetőket is meghódította, egyre többen visznek ki kis méretű, szaloncukorral díszített karácsonyfát vagy fenyőágat az elhunyt rokonok sírjára. A karácsonyi ajándékozás még a karácsonyfánál is később vált az ünnep részévé. Ajándékot régen a kántálók, betlehemezők és köszöntők kaptak, főként ételfélét, ritkább esetben kevés pénzt. Akkor is, amikor divattá vált az ajándékozás, sokáig csak a gyermekeket ajándékozták meg, többnyire házilag készített édességekkel.
Betlehemezés
A karácsonyi ünnepkörhöz tartozó szokások közül talán a többszereplős, vallásos, Jézus születését feldolgozó dramatikus népszokás, a betlehemezés a legismertebb. A betlehemezésnek magyar nyelvterületen két változata ismert. Az egyik az úgynevezett hagyományos betlehemes játék, amely során a betlehemezők szenteste délutánján házról házra járnak egy betlehemmel, és Krisztus születését hirdetik, és ezért jutalmat kapnak a háziaktól. A másik a bábtáncoltató betlehemes játék, amely során mozgatható nyeles bábok segítségével kisebb bábjelenetet mutatnak be a résztvevők. A jelenetek a leggyakrabban a szálláskeresést, a három király látogatását vagy a napkeleti bölcsek Heródessel való találkozását dolgozzák fel.
A 19. századtól induló szatmári néprajzi gyűjtések a betlehemezés rendkívül gazdag és változatos formavilágát tárták fel és rögzítették. Ezeknek köszönhetően ismerhetünk tasnádi bábtáncoltató betlehemezést a 19. század végéről, csengeri és felsőbányai változatot az 1920-as évekből, csillagjárást Apahegyről és Egriből vagy betlehemes játékot Szárzaberekről és Kakszentmártonból a két világháború közötti időszakból. A rendszerváltozást követően a saját kultúra megismerésének végre szabadon kibontakozható igénye igazi robbanást eredményezett a lokális szokáskutatásban. Mandula Tibor tollából megismerhettük a berei és sárközújlaki betlehemes szokásokat, Nagy István a halmi bábtáncoltató betlehemezést és a sváb változatokat mutatta be, Gombos Katalin a szilágyszéri, Bántó Bálint a mikolai betlehemesekről írt. Sőt, 1992-ben már összehasonlító tanulmány is készült vidékünk betlehemes szokásairól, szerzője Wakabyashi Kazuhiro japán színházkutató. A betlehemezés népszerűségét hirdetik a különböző szatmári helyszíneken egészen a legutóbbi időkig megrendezett betlehemes-találkozók és -versenyek is.
Karácsony napja (december 25.)
A hagyományos magyar paraszti életben karácsony napja a család ünnepe volt. Ez a nap munkatilalommal járt, még a szemetet sem vitték ki. Az állatok takarmányát már előző nap előkészítették, hogy ellátásuk minél kevesebb munkával járjon. Tilos volt ezen a napon a tárgyak kölcsönkérése és kölcsönadása, a hiedelem szerint ezzel kivitték volna a szerencsét a házból. Ezen a napon nem is főztek.
A kántálás
A városokban a kántálás főként a rokonságon, szomszédságon, baráti körön belül zajlott. Falvainkban számtalan különböző formában létezett: a köszöntők karácsonyi énekeket énekelve járták végig a falut. Engedélykérés után az ablak alatt vagy a házban énekeltek egy vagy több éneket. Legtöbbször a Mennyből az angyalt, a Pásztorok, pásztorok és a Csordapásztorok című dalokat énekelték. Ezután valamilyen ajándékot kaptak, melyet megköszönve mentek tovább a következő helyszínre. Különböző korcsoportok jártak köszönteni, kántálni, általában délben kezdtek járni a gyerekek, majd délután a fiatalok és késő este a házas emberek. Volt olyan település, ahol állandó kántáló csoportok működtek, amelyek felosztották egymás között a falurészeket, így egyetlen ház sem maradt ki. A csoportok repertoárja különbözhetett és csoporton belül öröklődött. Miként valamennyi hagyományos szokásunk esetében, melyek túlmutatnak a legszűkebb értelemben vett családi kötelékeken, úgy a kántálás szokása is visszaszorulóban van, ma már csak nagyon kevesen kerekednek fel, az ünnep társadalmiból családivá alakult, a hangsúly a közösségiről a családi, sőt, talán az egyéni élmények szintjére tevődött át.
A karácsonyi ünnepkör jeles napjai István és János napja (december 26. és 27.). A két név gyakorisága, illetve a naptári helye miatt is kedvelt névünnep. A karácsony napjára jellemző elcsendesülést követően hangos mulatságok alkalmai. Vidékünkön a regölés nem volt ugyan szokásban, de az Istvánok köszöntése szinte a teljes népességet megmozgatta. János napjához a borszentelés szokása kapcsolódott, mely a bortermelő vidékeken máig ismert. A szentelt bornak mágikus erőt tulajdonítottak, beteg embert, állatot gyógyítottak vele. Öntöttek ilyenből a boroshordóba is, hogy ne romoljon el a bor.
Szilágyi Levente néprajzkutató
Fotók: SZFÚ archív
