Hanuka fényei és rendhagyó kiállítás

Hanuka, a csodák és az öröm ünnepe, amelyen a hívők a jeruzsálemi templom újbóli felszentelésére emlékeznek, minden este egy-egy gyertyát gyújtva meg a hanukiában, az ünnepi gyertyatartóban. A hanukai menórának (gyertyatartónak) kilenc ága van, nyolc normál gyertyatartó és — középen — egy „szolga” (sámesz); e „szolga” segítségével gyújtják meg a nyolc gyertyát vagy mécsest, minden este eggyel többet, az ünnep végén pedig mind a nyolc láng ég, így szimbolizálva, hogy az olaj kitartott nyolc napig. Az ünnep ugyanis a makkabeusoknak a szíriai görögök feletti győzelmére (i.e. 165), a jeruzsálemi szentély megtisztítására és újraavatására, valamint a nyolc napon át égő mécses csodájára emlékezik, és azon zsidó ünnepek közé tartozik, melyek nem a Tórán alapulnak, s abban egyedi, hogy egy hadi eseményt örökít meg a nép emlékezetében. „S hogy miért nem jelenik meg a Tórában ez az esemény? Talán mert eleink azt hitték, a Tóra megírása után véget értek a csodák. Nagyot tévedtek — a csodák folytatódtak, hiszen Isten nem feledkezett és nem feledkezik meg az Ő népéről” — hangzott a szatmárnémeti, Várdomb utcai a Share Tora és Talmud Tora épületei között álló szabadtéri menóra előtt az első gyertyaláng fellobbanásakor. A vallási és a fizikai szabadság, valamint a fény ünnepe pedig idén még örömtelibb, ugyanis a nagyzsinagóga karzatán a G. M. Zamfirescu Kulturális Központ és a polgármesteri hivatal támogatásával megnyílt az az állandó kiállítás, amely a szatmári zsidóság kulturális és szellemi értékeit, de mindennapi életüket, szokásaikat is igyekszik bemutatni.
„Egyrészt szeretnénk kicsit bemutatni a zsidó élet mindennapjait, mind a mai napig használatban lévő fontos tárgyait, ünnepeit és épített örökségét; másrészt fontos tudatosítani, hogy Szatmárban és Szatmárnémetiben nagy zsidó közösség élt, amely igen sokat tett a város fejlődéséért. A járvány miatti zavaros időkben nyílik ez a kiállítás — de épp a zsidóság sok ezer éves történelme biztat: az élet megy előre, minden rossz ellenére, soha nem feneklünk meg a hullámvölgyekben, hanem kijutunk azokból” — fogalmazott Adrian Beşa, a Szatmári Zsidó Hitközség elnöke.
A komplex kiállítás tematikus körképe a vallással kezdődik, s a menórák mellett bemutatja az imádkozás nélkülözhetetlen eszközeit, a tfilineket, azaz imaszíjakat (amelyeket karukra tekernek, illetve a fejre erősítenek), archív és új fotómozaikban a jeruzsálemi templomot, a héber lét, élet és vallás központját, s külön érdekességként az érdeklődők egy Tóra-tekercset is közvetlen közelről szemlélhetnek meg. A következő tematikus összeállítás az ünnepeket s az ilyenkor kötelező módon asztalra kerülő ételeket veszi sorba, egy szépen megmunkált Széder-tálat állítva a középpontba. A Széder est a pészachi ünnepségsorozat legeseménydúsabb, legtöbb előkészületet igénylő része, amikor az Egyiptomból való kivonulásra emlékeznek, s épp ezért minden ételnek és italnak nem csak több ezer éves hagyománya, de fontos jelentése is van — például az est során négy pohár bort kell elfogyasztani, bal oldalra dőlve közben, a kivonulás idejében ugyanis csak a szabad emberek kiváltsága volt étkezés közben oldalra dőlni; a bor a boldogság és az öröm szimbóluma, s azért kell négy pohárral elkortyolni, mert a Tórában négy különböző kifejezés található a szabadságra és a megmentésre a kivonulás eseményeinek kapcsán. Ezenkívül négy erényük volt Izrael gyermekeinek a száműzetésben: nem változtatták meg a héber nevüket, héberül beszéltek továbbra is, kiemelkedően erkölcsösek maradtak, és hűségesek maradtak egymáshoz. Épp így szigorú rendjük és jelentésük van a Széder-tál hat bemélyedésében elhelyezett falatoknak is (csont, tojás, keserű fű, haroszesz, azaz reszelt alma, körte és darált dió; kárpász, azaz főtt krumpli és hagyma, valamint saláta). A karzat végében kialakított szobabelső középpontjában a régi könyvek mellett a szombat esti, pihenésnapi, megterített sábátasztal áll — a fehér abroszon ott az asztalkendővel letakart két kalács, a kidduspohár, a vörösbor és a két gyertya, melyeket hagyományosan az asszonyok gyújtanak meg.
A karzat oldalsó falán végigfutó fotó-összeállítások egyike az Erdélyben lévő, még működő zsinagógákat és imaházakat veszi sorra, s mint Adrian Beşa fogalmaz: „Csodálatos épületek, igaz, pár sajnos nagyon leromlott állapotban van már, de ezzel az összeállítással az is volt a célunk, hogy ha valaki egyik vagy másik városba utazik, keresse fel, nézze meg ezeket az építészeti remekműveket — gondolom, például azt is kevesen tudják, hogy a szatmárnémeti, a nagyváradi és a dési zsinagóga 'három nővér', mivel ugyanazon tervező tervei alapján épültek, alig pár év különbséggel.” A másik pedig várostörténeti visszapillantónak vagy időutazásnak is beillik, ugyanis Szatmárnémeti imaházait és zsidó épületeit mutatja be fénykorukban, korabeli fényképeken — köztük az A. I. Cuza (Eötvös) és a Mircea cel Bătrân (Kossuth Lajos) utca sarkán 1905-ben épített, majd 1965-ben kíméletlenül lebontott, mór stílusú Status Quo-zsinagógát.

Szabó Kinga Mária