Dsida Jenő és Bogdán Zsolt — a jóság és szépség misszionáriusa a világszínpadon

Rögzítsük a hozzá kapcsolódó adatokat. A Harag György Társulat előadását Szugyiczky István szerkesztette és rendezte. Előadók: Bogdán Zsolt és Csutak Réka, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagjai, valamint Kovács Éva, a Harag György Társulat tagja. Ezelőtt nyolc évvel, 2012. április 11-én, szerdai napon Szatmárnémetiben, az Ács Alajos Stúdióban volt a bemutatója a „nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak” című pódiumestnek (ami délelőtt vagy délután éppen olyan hatásos és örök üzenetű, mint este). A világhálón megtekinthető felvétel a Pesti Vigadó Sinkovits Imre Kamaraszínpadán készült 2016. március 10-én.

Weöres Sándor szép hangú, tiszta dalnak nevezte Dsida költészetét. Az előadásról szólva ebből kell kiindulnunk, mert ebből indultak ki az alkotók is. Adva van a szép hangú, tiszta dal, amihez körültekintő szeretettel és a költő iránti tisztelettel, nem kevés szakmai hozzáértéssel kell hozzányúlni, hogy az előadás megőrizze a dsidai szöveg tisztaságát, erkölcsi és szellemi gazdagságát az elsőtől az utolsó szóig. Teljes mértékben sikerült. Ez az előadás éppen ebben különbözik sok más, Dsida költészetét bemutató irodalmi műsortól.

2020-ban a dsidai tisztaság megvigyázása szokatlan önelvárás, ami ha sikerül, szokatlan magasságokba emeli az előadás szellemi és erkölcsi üzenetét. Most, amikor a különcködés, a másság, a heccelődés, az érdekesség, a homályosság, a ravaszság, a spekuláció, a megújítást szolgáló megújítás, a gondolatok helyett gondolatbuborékok eregetése a vezéreszme, a „nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak” előadás magas tápértékű művészi játék, amely eszközeiben hagyományosnak ugyanúgy nevezhető, mint korszerűnek. Tudathasadásos korunkban gazdag érzelemvilága gondolatot indító, tettekre bátorító.

A folytonos megújítás, frissítés, az új ember krisztusi eszméje Dsida Jenőtől sem idegen: új világ van, keresztünk legyen könnyű, éljünk tisztán, szólít fel téged, engem és szólítja fel önmagát a költő. Már megint a tisztaság. Ez az igény hiánytalanul jelen van az előadás szerkesztett szövegében, és élőn van jelen az előadók szavaiban (összhang a szerkesztő, a rendező, az előadóművészek között). Elragadtatásunkban nem mondhatunk mást, minthogy áhítatos tisztaság tölti meg a termet, felemeli a hallgatóság szívét. Már-már istentisztelet.

Pedig az előadás nem egy képzelt, eszményi világot jár be. Ellenkezőleg. A szerkesztő a tisztaság megőrzése mellett még két célt tűz ki maga elé: megmutatja a költő életét a még szabad Erdélyben, majd a vásári áruvá vált Erdélyben is. Az első percekben elhangzik: „hittel hiszek Erdélyben”. Amikor ezt Dsida vallja és leírja, „Erdély szabad szellemet, humánumot sugárzó föld volt”. Még nem keserves erdélyi föld, még nem a kiszolgáltatottság földje.

Az idő irgalmatlan menetelésében az előadás elvisz bennünket a borzasztó, az iszonyú naphoz, a hihetetlenhez, amikor világosság van, pedig nem süt a nap, amikor idegen, érthetetlen hangzavarban botorkál a lélek, amikor „betiltották, hogy azt írjuk Erdély, erdélyi, Bánság, Székelyföld”. Amikor az Anghelescu-féle kínzókamrán át vezetett az út az érettségiig, amikor „Édesanyánktól tanult nyelvünket nem hallották szívesen!”, amikor kisebbség lettünk, amikor „Idegenekké váltunk saját iskolánk falai között!” Megdöbbenve kapunk a fejünkhöz: szabad-e még az emlékezetünk? Hogyan kezeljük ezt az emlékezetet? Felejtsük el, ami volt, és ültessünk virágot? Sirassuk a szabad szellemet, humánumot sugárzó föld halálát? És ha az emlékezés szabad, miért nem szabad az akarat? Lám, ha követjük Dsidát, beleütközünk a XX. századi erdélyi életét sújtó három terror (román, náci, kommunista) első megnyilvánulásába.

Dsida tehetségének első felfedezője, Pakocs Károly papköltő írja: „Dsida, szüleivel együtt Kolozsvárra került, jogi tanulmányok végzése végett. (…) Mint a kolozsvári Katolikus Akadémia alelnöke, később elnöke, gyakran megfordultam Kolozsvárott Dsida Jenő szüleinél (…) Dsida Jenő pedig abbahagyta a jogi pályát és egészen az irodalomnak szentelte magát.”

A társasági életbe kívánkozó Dsida életének legboldogabb pillanatai a marosvécsi találkozók, ahol mesterekre, rokonlelkekre talált. Kemény János kastélyában mindig a toronyszobában kapott szállást. Marosvécsen olvasta fel először a Psalmus Hungaricust. Igen, a társakkal közösségben lenni semmivel fel nem cserélhető boldogság.

Az idő és életáldozat azonban kevés. A költő fájdalmával egyedül marad. „Panasz az egész világnak. /Az egész világnak,/ Amelyből nem áll mellettem senki.” Mérhetetlen csalódását és keserűségét tőle meglepően kemény megfogalmazásban mondja ki. Nem kellenek a munkái a szerkesztőségeknek, mert: „egyedül én tudok írni”. Valójában a politikai csatározások áldozata. A Pásztortűznél dúló „bal- és jobboldali harcok azonban valósággal két malom közé szorítottak”. Látjuk, hogyan morzsolja fel önmagát a szent irodalomért, és látjuk, hogyan semmizik ki újságíró kollégái. Kis lelkek választják céltáblájuknak a költőt.

És eljutunk a Psalmus Hungaricushoz. És Bogdán Zsolt szaván eljutunk még tovább, ahhoz az „Európához” is, amely ma már börtönőre a kis népeknek. Ez az a pillanat, amikor politikai jajkiáltássá izzik a lélekre ülő nyomorúság.

Az előadás záró szakasza szerelmes verseket hoz („magamnál, életemnél jobban, forrón, egész lelkemmel és utolsó leheletemig szeretlek”), és a végzetes betegséggel való küzdelemről szól. Dsidát, akiben a jóság örök vágya élt, így látta Pakocs Károly: „Itt (Kolozsváron) bontakozott ki hatalmas költői tehetsége, amely azonban nem érhette el zenitjét, szegény Dsida Jenő szívbaja miatt s talán kissé meggondolatlan életmódja miatt is. Állandóan éjszakázott a kolozsvári magyar újságírók és írók körében, ami szívének semmiképpen sem vált hasznára. Nem ivott, semmiféle szenvedélynek nem hódolt, csak éjszakázott és mohó lélekkel szívta a kávéházi asztalnál röpködő szellemességeket. El is vitte korán a hálál.”

Amikor Bogdán Zsolt elvállalta ezt az előadást (a szövegkönyv első olvasására), tehette azért, mert az ember is és a színművész is vallomást tehet Dsida szavaival. A felfedezés örömével vallja: „Szeretem a lüktetésnek azt a lázas iramát, mely nem enged elbágyadást, kalandozó ábrándozást, hanem parancsolva sürgeti elő a friss mondatok megszakítás nélküli láncolatát.”

Sokszor tesznek jogosan különbséget az előadóművész és a színész között. Bogdán Zsolt esetében ilyen megkülönböztetés nincs. Nála a versértelmezés, a szövegmondás és a játék között értékegyenlőségi jel van. Nincs alá- vagy fölérendelt viszony közöttük. Nincs hullámzás, amint a közel nyolcvanperces előadást személyisége végiglükteti.

A színész-előadóművész Bogdán Zsolt partnerré avatja a nézőt. Számára elképzelhetetlen ennek a partnernek a hiánya. Nem prédikál a közönségnek, játszik neki és játszik vele, mint játszótárssal. Van ereje, kisugárzása szellemi táncba vinni hallgatóságát. Nem közönséget, nem tömeget lát, szempárokat lát, parolára nyújtott kezeket, és befogadó fülekben hisz. Virtuóz művész, a dzsesszzenészek rögtönző virtuozitásával, szellemességével, ötletességével lehetne összehasonlítani, amit a pódiumon művel. Az az érzésünk, hogy a néző előtt „találja ki a szöveget”. Az viszont ismert és tudott, hogy az ilyen „rögtönzések” mögött iszonyatosan nagy és alapos munka van.

Bogdán Zsolt nem versenként építette fel előadását, hanem teremt magának egy Dsida Jenő-i alapállást, Dsida Jenő-i lelkületet, Dsida Jenő-i életfilozófiát, amelynek lényege: „A jóság örök vágya él bennem.” Erre épülnek majd a versek egyenként. Ez az alap a döntő, erre épülnek a belső történésekről, a barátságokról, a szerelemről, a politikáról szóló szövegek. Ha bármelyik szövegmondását kiemeljük a szövegkörnyezetből, önállóan is azonosítható: ez Dsida–Bogdán hang.

Ide kívánkoznak a 2012 áprilisában írott soraink, amelyekhez csak annyit fűzhetünk hozzá nyolc év távlatából, hogy még igazabbak. „Nem a Dsida Jenő által írott verseket szólaltatott meg, hanem Dsida Jenő a Bogdán Zsolt hangszálain beszélt hozzánk. (…) Előttünk állt a Dsidába oltott Bogdán Zsolt és megmutatott egy Dsida Jenő nevezetű diákot, egy Dsida Jenő nevezetű lelkes fiatalembert, egy Dsida Jenő nevezetű szerelmest, egy Dsida Jenő nevezetű boldog, máskor elesett polgárt színházi nyelven egyéniséget, megmutatta a költő lelkét.”

Kívánhatunk-e ennél többet?

Dsida Jenő költészete jó kezekben van. Az előadás hiteles képet nyújt a költőről és arról a korról, amely jogelvonással, anyagi (pl. 1921-es földreform), szellemi és lelki megrablásunkkal akarta/akarja megsemmisíteni az erdélyi magyarságot. Felvetődik a kérdés, hogy mára jó irányba változott-e valami, vagy Szilágyi Domokossal szólva csak enyhült a kín.

Számos tekintetben magunkra és helyzetünkre ismerhetünk az előadásban. Ezért mondható: sajnos időszerű. Ma is szívesen menekül a polgár erőforrásért a világesemények elől egy békés, szeretetteljes világba; költészetországba, templomba, a hit országába. Évtizedekkel később Nagy László versben bujdosásnak nevezte ezt a helyzetet.

Elmondhatjuk Weöres Sándorral: kell legyen erőnk óvni ezt a kincset, azaz kell legyen erőnk óvni ezt az előadást. Hallgassuk és értsük meg, amit Dsida Jenő szép hangú, tiszta, erőt adó dalai számunkra üzennek!

Csirák Csaba