Dsida iránti szeretete és a lokálpatriotizmus

Láng Gusztáv 1936. június 12-én született Budapesten. Szatmárnémetiben végezte a középiskolát, majd Kolozsváron szerzett magyar szakos tanári diplomát a Bolyai Tudományegyetemen, 1958-ban. 1957–1959 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál dolgozott. 1959–1984 között a kolozsvári egyetem magyar tanszékén tanított. 1967-től 20. századi magyar irodalmat ad elő. 1984-ben áttelepült Magyarországra; 70 éves koráig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola magyar irodalom tanszékének tanszékvezető tanára volt. Többek közt a Nyugat első nemzedékének költészetéről, Adyról és Dsidáról írt tanulmányokat, Kántor Lajossal együtt társszerzője a Romániai magyar irodalom 1945–1970 című kötetnek (az ún. „Kántor–Láng”). József Attila- és Toldy Ferenc-díjas, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.

— Mindig büszke szatmári származására. Honnan erednek ezek a gyökerek?

— Eléggé zajos volt gyermekkorom időszaka. Budapesten születtem, az első osztályt Erdődön kezdtem, ott éltek a nagyszüleim. Nagyapám Kálmándon született egy sváb parasztcsaládban, Kolozsváron végezte a jogot, 1904-ben doktorált, Szatmárnémetiben volt ügyvédgyakornok, majd Erdődön nyitott ügyvédi irodát. Azért Erdődön, mert Láng Ferenc akkori erdődi plébános volt a nagybátyja, ami egy jó reklám volt a pályakezdő ügyvédnek. Apám az első magyar biztosítónál dolgozott, és amikor a magyar hadsereg és a magyar közigazgatás visszafoglalta német támadással párhuzamosan a délvidéket, apámat megbízták egy újvidéki iroda létrehozásával. 1942-ben Újvidékre költöztünk. Az első osztály második félévét már Újvidéken kezdtem. Apám már akkor Újvidéken volt, amikor zajlottak a vérengzések, tudta, hogy egy frissen oda költözött magyarnak nem lehet fényes jövője. 1943-ban Szatmárnémetibe költöztünk. Szatmárnémeti akkor már harmadik éve Magyarországhoz tartozott, s apám naivan azt hitte, hogy ez véglegesen így lesz. Szép emlékeim vannak az elemi iskolai évekről, az Iskolatestvérek Iskolájába jártam, ahol „álkendős” tiszteletes urak tanítottak. Szilveszter testvér volt a tanítóm. Szüleim nem azért írattak egyházi iskolába, mert vallásos meggyőződésűek voltak, hanem azért, mert egy jó iskola volt. Rendszeresen jártam templomba, a front közelsége miatt korábban voltam elsőáldozó, aránylag fiatalon bérmálkoztam. 1953-ban érettségiztem, majd a kolozsvári Bolyai Egyetemre kerültem. A mi évfolyamunk volt 1958-ban az utolsó évfolyam, amelyik bolyaisként végzett, 1959 tavaszán már Babeş–Bolyai volt.

— Mi történt a főiskola elvégzése után?

— Évfolyamelsőként végeztem az egyetemet, s akkor már állásban voltam, negyedéves koromban kaptam egy szerkesztői állást az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál. Annak idején egy állásfelvétel hosszas adminisztratív hercehurcákkal járt. Az egyetemi évek alatt a munkámat honoráriumként fizették ki külső munkatársként 1957. december 1-ig, amíg végleges lett a felvételem. Huszonöt éven át tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. A tanítványaim jelentős része már nyugdíjba vonult. Huszonöt éven át több száz hallgatót tanítottam. Erdély területén bárhol jártam, mindig voltak, akik szívesen fogadtak.

— Aztán jött az áttelepedés. Ez se ment könnyen. Hogy született meg az elhatározás?

— 1984-ben mentem el Romániából Magyarországra. Távozásomnak elsősorban egzisztenciális okai voltak. A feleségem hosszú éveken keresztül nem kapott rendes állást. Engem állandóan figyelt a Szekuritáté, három dossziét kitevő megfigyelési és lehallgatási anyag vált hozzáférhetővé a rendszerváltás után. Mindenhol irredentának és nacionalistának neveznek. Nem volt jó az, hogy sikeres tanítványaim hagyták el az egyetemet, mert azok újabb sikeres embereket neveltek. Az volt a jó, aki nem csinált semmit, és nem gondolkodott a saját fejével. Feleségemmel negyvennyolc évesek voltunk (a feleségem évfolyamtársam volt), volt három gyerekünk, kettő közeledett az érettségihez, s azt akartam, hogy továbbtanuljanak. Budapesten születtem, soha nem költöztem semmilyen más országba. Ki kellett töltsek egy kérdőívet, hogy mikor, milyen útlevéllel léptem át a román határt. Mondtam, hogy semmilyennel, mert a román határ lépett át engem. Amikor én Budapestről Szatmárnémetibe és Kolozsvárra mentem, akkor ezek a városok Magyarország részei voltak. Magyar állampolgárnak születtem, és az maradtam Erdély Romániához való csatlakozása után is.

— A döntő ok mégis a házasságkötés volt.

— A házasságkötés nem volt egyszerű. Iszonyatosan szerelmes voltam. A menyasszonyom román állampolgár volt, én magyar. Ahhoz, hogy magyar állampolgárként feleségül vegyek egy román állampolgárságú hölgyet, szükség volt a Nagy Nemzetgyűlés jóváhagyására. Az Idegen-ellenőrző Hivatalnál közölték, hogy egy ilyen engedélyre két-három évet is kell várakozni. Ki vár három évet, amikor az ember szerelmes? Nem volt más választás, felvettem a román állampolgárságot, amit egy hónap alatt megadtak, így kettős állampolgár lettem, és megkötöttük a házasságot. Később Ceauşescu és Kádár megállapodtak abban, hogy megszüntetik a kettős állampolgárságot. Bizonyos határidőn belül minden kettős állampolgárnak nyilatkoznia kellett, hogy melyiket választja a kettő közül. Ez Romániában úgy zajlott, hogy senki sem közölt senkivel semmit, a kettős állampolgárok nem tudták, hogy nekik nyilatkozniuk kell, én csak azért tudtam, mert beszélőviszonyban voltam az akkor már működő kolozsvári konzulátus vezetőjével. Nagyon megalázó volt számomra, hogy nyilatkozni kellett, hogy én nem a magyar állampolgárságot választom. Hosszú töprengés után, a határidő lejárta előtti napon elmentem a konzulátusra, kitöltöttem a megfelelő íveket, és lemondtam a román állampolgárságról. Ebből következett, hogy át kellett költözzek Magyarországra. Amikor Magyarországra költöztem, nem a magyar állampolgárságot kértem, hanem egy végleges hazatérési és letelepedési engedélyt, ezzel a két kiskorú gyerekem is automatikusan magyar állampolgár lett.

— Magyarországon új élet vette kezdetét?

— Amikor Magyarországra költöztem, úgy gondoltam, hogy a pályafutásom lezárult. Valahogy úgy hozta az élet, hogy lassan, fokozatosan lehetőségem nyílt az ottani vidéki irodalmi folyóiratban azoknak a gondolatoknak az újrafogalmazására és terjesztésére, amelyekkel itt is foglalkoztam. Ilyen a transzilvanizmus kérdésköre.

— Honnan jött a Dsida iránti szeretet?

— Van egy kis lokálpatrióta indítéka is. Megtanultam az irodalomtörténetből, hogy a születési hely egy lexikoni adat, nem minden esetben fedi a született szándékát. Ugyanis nem szándék szerint születünk. Petőfi is mondott mindenfélét a születésével kapcsolatosan, ebből városok komoly vitája kerekedett. Ott szeretett volna születni, ahol jól érezte magát. Én itt nevelkedtem, az anyanyelvjárásom a szatmári, a szamosháti. Az, hogy Dsida szatmári volt, és Szatmárnémetiben nevelkedett, egy vonzóerő volt számomra a Dsida-kultusz ápolásakor. A másik ok, hogy egyetemi hallgató korunkban — azért mondom többes számban, mert nem én voltam az egyetlen ilyen — kialakult egy nem egészen megfogalmazott, de szándékában, indítékában világosan megalapozott ellenzéki szellem. Dsida Jenőt az akkori baloldali irodalompolitika kiközösítette volna a magyar irodalmi köztudatból. Iskolában nem tanították, műveit nem adták ki. Én azért választottam a szakdolgozatom témájává, hogy megpróbáljak ezzel a Dsida-ellenes indulattal szembefordulni. Később a szakdolgozatom továbbfejlesztéseként megpróbáltam monografikusan feldolgozni az életművet. Nem vagyok Dsida-kutató. A Dsida-életműnek minden fontos kérdésében mint kérdést megoldó részt vettem, írtam róla egy monográfiát, írtam összehasonlító tanulmányokat a magyar irodalom jeleseivel összevetve az ő életművét, részt vettem az összes költeményeinek a kiadásában. Az, hogy Dsida ma kanonizálva van, és a jelentős költők közé tartozik az összmagyar irodalomban, és a magyar újklasszikus irány egyik számottevő képviselője, az egy kicsit az én tevékenységemnek is köszönhető.

— Mi a véleménye a kortárs irodalomról, milyen irányba tart?

— Az irodalom mindig különböző irányokba tart. Mi mindig csak azt tudjuk megállapítani, hogy merre tartott. Húsz év múlva fogjuk tudni, hogy most hova tart. Van valami igazság abban, hogy a kultúra mindig valami ingamozgást végez, és valamilyen irányba mindig kileng, majd visszalendül. Érzékelhető, hogy visszavonulóban van az az erőteljesen nemzeti vonal, amelyik közvetlenül a rendszerváltáskor érvényesült. Az egyének, az egyéniségek, az egyéni önmegvalósítások és az általános, egyetemes emberi jogok kérdésköre kerül előtérbe, kritikusan viszonyulva a jelenhez. A politikai rendszerek sohasem tetszenek teljes egészében az irodalom képviselőinek. Azt viszont nem lehet tudni, hogy ez meddig tart és meddig megy el.

— Mi a véleménye a jelenleg folyó kultúrharcról?

— Kultúrharc mindig volt, a hatalom mindig azt hitte, hogy az irodalom egy jó propagandaeszköz, ezért igyekezett a saját embereit bejuttatni a kultúra kulcspozícióiba. Mert ez a harc lényege. Az a harc, ami nyomtatott betűvel zajlik, nagyon sok esetben normális és gyümölcsöző vita, amelynek lehetnek új eredményei, és ötleteket adhat az irodalomnak. Hogy ez meddig megy el, és egy idő után elkezd az irodalomnak ártalmára lenni, mert különböző irodalmi intézmények vannak, ezek különböző eszmevilágok mentén szerveződnek. Írói társaságok, kiadók vannak, amelyek szintén bizonyos írói körök tetszését akarják megnyerni, mert ez az ő üzleti érdekük. Én a kultúraharcban nem látok semmi újat, a politikai hatalom és az írói kiválóság mindig hol harmonikus, hol konfliktusos viszonyban voltak egymással.

— Közben háttérbe szorulnak az értékek. Hosszú távon ez nem jelent veszélyt?

— Az értékekkel az a helyzet, hogy a politikum megpróbálja kisajátítani az irodalom eszmeterjesztő lehetőségeit. Ez szükségképpen azzal jár, hogy a politikum a maga hasznossági elve szerint ítéli meg az irodalmi műveket, és nem a valós értékük szerint. A kultúrharcnak ezt a fajta mellékes vonulatát azért tartom veszélyesnek, mert ez valamilyen módon az értékelvek ellen dolgozik. Ez nem megy huzamosan, mert az értékek mellett mindig történik kiállás. Mindig van kritikus, mindig van irodalomtörténész, aki az értékeket számba veszi, és az értékek lebecsülésének a szándékát meghiúsítja. Ötven-hatvan év múlva senki sem fogja kérdezni, hogy az illető írónak, aki ugyanannyi éve már halott, melyek voltak a politikai nézetei. A jó regényeit vagy a jó verseit olvasni fogják.

— Most mivel foglalkozik?

— Most jelenik meg egy könyvem az irodalmi transzilvanizmusról: Reményik-, Áprily-, Dsida-, Kuncz Aladár- és Tamási-művek elemzései kaptak helyet benne. Megírom az Ady Endre lovai című könyvemet. Mi hagyományosan lovas nemzet vagyunk, de kevés olyan magyar van, akinek van lova. A népköltészet viszont teli van olyan versekkel, amelyekben a legény a lovát emlegeti. Ennek megfelelően a népies műköltészetünkben is vannak olyan népdalutánzatok, melyekben vannak olyan népdalimitációk, melyekben a ló szerepel. Ady Endre nem népies költő, urbánus költőként van számon tartva. Negyvennégy olyan verse van, amiben ló, paripa, csikó vagy táltos szerepel. Ez egyedülálló az európai szimbolizmus történetében. Ezt a negyvennégy verset akarom megnézni, hogy mi bennük az adys.

Elek György