TRIANON 100 — Száz év után csak előre nézni lehet

Ma száz éve, hogy aláírták a trianoni békeszerződést (?), békediktátumot (?). Száz éve a legegyszerűbb emberektől a legképzettebb történészekig mindenki keresi a felelősöket. Nemcsak azoknak a nemzeteknek a tagjai, akik elszakadtak az anyanemzettől, hanem azok a románok, az akkori jugoszlávok, a szlovákok és az osztrákok is, akik között még mindig vannak olyanok, akik még többet szerettek volna leszakítani Magyarországból. Száz éve arról szól a vita, hogy egyesek számára mennyire volt jogos, mások számára mennyire volt jogtalan a trianoni döntés. Még mindig nem jutottunk el oda, hogy akár jogos volt, akár jogtalan, az a döntés már megváltoztathatatlan, de párbeszéddel ki lehetne alakítani a normális együttélés formáját, hogy ne az ellenséget lássuk egymásban, hanem a szomszédot, a munkatársat, a barátot, sok esetben a sorstársat…

Száz év után ideje lenne már abbahagyni az egymásra mutogatást, a múlt folytonos elsiratását, a mi lett volna ha… találgatásokat, ideje lenne elkezdeni azzal foglalkozni, hogy mit kellene tenni ma, holnap és holnapután azért, hogy mindenki otthon lehessen a szülőföldjén, és ott találja meg a megélhetési lehetőségeket. Trianon veszteségei mindenki veszteségei: azokéi, akiket a határok elválasztottak egymástól; azokéi, akiknek sérültek és ma is sérülnek a jogaik; azokéi, akik nyelvi és identitásproblémákkal küzdenek; és azokéi, akik területeket nyertek, de száz év után is attól félnek, hogy valaki, valakik egyszer elvehetik tőlük azokat. A trianoni határokon kívül vagy belül élők számára elsősorban az lenne a fontos, hogy mindenki otthon érezze magát. Ez nem nemzetiségi kérdés.

Otthon az van, aki biztonságban érzi magát, aki számára garantált a megélhetés, nem sérti senki a jogait, és nem nevezik idegennek a szülőföldjén.

Száz év után nekünk, szatmáriaknak is az a fontos, hogy olyan életkörülményeket teremtsünk, amelyek ösztönző hatással vannak az itthon maradásra és a fiatalok hazatérésére is felsőfokú tanulmányaik befejezése után. Nincs és nem is lehet olyan határmódosítás, ami megszüntetné az elvándorlást, sokan akkor is elmentek, amikor vasfüggöny volt az országok között. Száz év után a múltból át kellene lépni a jelenbe, és a megmaradásra helyezni a hangsúlyt. Ma már egyértelmű, hogy Trianon sebeit nem lehet határmódosítással begyógyítani, azzal csak újabb sebek fakadnának. Száz éve egy új helyzet alakult ki, melyben meg kellett találni az új lehetőségeket. Akkor és azóta sem az új lehetőségek megtalálására helyeztük a hangsúlyt, sokkal többet foglalkoztunk a dicső múlt elsiratásával. Száz év alatt megfogyatkoztunk, mert sokan nem a megerősödés lehetőségét választották, hanem az öncélú megfutamodást. Nagyon sokan nem álltak ki nemzetük és vallásuk mellett, hanem a jobb érvényesülés reményében beolvadtak.

El kellene gondolkodni: miben rejlik a megmaradás titka, és azt vállaljuk-e, akarjuk-e?

Az elmúlt száz év legnagyobb tragédiája az, hogy az emberek nagy része még mindig irányítható, befolyásolható… Felsorolni is nehéz lenne, hány egymásnak ellentmondó, egymással ellentétes rendszer vezéreinek segítettek a hatalomra jutásban, majd a megbuktatásukban, mert nem rendelkeztek olyan ismeretekkel, olyan tudással, ami segített volna nekik abban, hogy eldöntsék, számukra mi a jó, és vigyázzanak arra, hogy ha valakit hatalomra segítenek, az tegyen azért, hogy nekik is jobb legyen.

A történészek és levéltárkutatók sokat tudnának beszélni azokról a személyekről, akik néha az egyik, néha a másik oldalon álltak, mindig kiszolgálták a hatalmon lévőket, és könnyen váltottak akár ideológiát is, változtak, ha változott a világ. A trianoni határok meghúzása elkerülhetetlen volt, de azok fenntartásához szükség volt a határokon belül és kívül élők támogatására. Ez a támogatás nem maradt el: volt, amikor kényszerből, volt, amikor önkéntességből. Az érvényesülés miatt. Így van ma is. Lehetetlen lenne felsorolni, hogy száz év alatt hány magyar vallotta magát románnak, hányan változtattak nevet, hányan íratták gyerekeiket román tagozatra a jobb érvényesülés reményében. Talán ezért hiányzik a fentebb említett tudás és ismeret. Érvényesülhet az, aki magyarként román nyelven tanult román irodalmat, román történelmet, román szokásokat…, kialakult benne a román identitás, amin aligha lehet felnőttként változtatni. Mára már felbecsülni sem lehet, hogy hány olyan ember van közöttünk, akinek a felmenői magyarok voltak, de utódaik már román szellemiségben élnek. Az érvényesülés miatt történt az, hogy a vagyonuktól megfosztott földbirtokosok beálltak rablóik közé, és kommunistákként uralkodtak a mindenkori alsó és középréteg felett. Az érvényesülés miatt tagadtak meg sokan Istent és nemzetet, úgy tolták a kommunista párt szekerét, és amikor bekövetkeztek az újabb változások, megtagadták a múltat — ezzel magukat is —, demokrataként léptek fel, és igyekeztek felzárkózni az első vonalba.

A világ változik, de a legtöbb ember mindig ugyanaz marad. Most az érvényesülés miatt pártokba lépnek be, majd pártot cserélnek, ha úgy látszik, ott jobbak a lehetőségek.

Magyar az, akinek fáj Trianon — mondta Illyés Gyula vagy Karinthy Frigyes (nincs bizonyíték rá, hogy kitől származik). Hány magyar van, ha ez így igaz? Kinek fájt jobban, hogy a politikai csatározásokkor folyamatosan olyan érdekek miatt folyt a harc, ami nem szolgálta az egységet, a megmaradást. Meglehet, hogy azoknak van igazuk, akik szerint a Trianon utáni állapot a nemzeti újjászületés, a nemzeti önrendelkezés és a nemzeti függetlenség iránti vágy következménye. Trianon tette nemzetközi jogi értelemben független nemzetállammá Magyarországot. Esély sem volt rá, hogy megmaradjon birodalmi jellegű független államként, mely lakosságának a többsége nem magyar. Az erdélyiek szabadságharca nem volt egyéb, mint magyar-román háború. A magyar nemzeti problematikáról szóló irodalom soha nem Trianon okairól, hanem Trianon következményeiről szól. Minden nemzetek fölötti struktúra összeomlott: az első világháború után a birodalmak, a második világháború elején, majd 1989 után a föderációk. Mind a Monarchia, mind a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia megszűnt. Az 1989 utáni kezdeményezéseknek olyan új elemeik vannak, mint a bécsi döntések rehabilitációja, ami nem vezet megoldáshoz. A mai magyar értelmiség egyszerűen nincs felkészülve a trianoni kérdések megítélésére.

Száz év után még mindig nem arra törekszünk, hogy közös történelemkönyvbe írjuk le a valóságot, és megkeressük a közös utat, hanem Magyarországon és Romániában június 4-ét állami ünnepként jelölik meg: az egyik oldalon gyászünnep, a másik oldalon örömünnep.

Száz év után képesek vagyunk-e a jelenkor viszonyainak megfelelően értelmezni Trianont? Amikor meghúzták a határokat, családokat, közösségeket szakítottak szét, felsorolni is nehéz lenne, hogy milyen nehézségekkel, milyen lelki traumákkal kellett megküzdeniük az akkor élőknek. Ekkor vette kezdetét az elvándorlási hullám, ami időnként lelassult, időnként fokozódott, de még ma is tart. Szigorú, nagyon nehezen átjárható határok választották el egymástól az embereket nemzetiségtől függetlenül. A két világháború közötti időszakban, majd a háború utáni kommunista diktatúra idején az általános elnyomás mellett plusz teher nehezedett a romániai magyarokra. A nehézségek oldódtak az 1989-es változások után, az azóta felnőtt generáció már keveset ért abból, amit szüleiktől és nagyszüleiktől hallanak Trianon következményeiről. Számukra a határok átjárhatatlansága már nem Trianon következménye, hanem jelenleg a világjárványé. A trianoni békeszerződésről vagy békediktátumról értelmetlen úgy beszélni a fiataloknak, mint ahogy azt tették az akkor élők gyerekeik és unokáik számára. A mai szülőknek és nagyszülőknek nincs könnyű dolguk a múlt felidézésekor, mert ők maguk sem rendelkeznek a szükséges ismeretekkel. Nem szerezhették meg ezeket az ismereteket, mert nem volt kitől. A történelemkönyveket minden kor a saját ideológiájának megfelelően írta és értelmezte, a szájhagyományokon terjedő történetek pedig nem voltak mindig valósak. Száz év alatt nagyon gazdag írott anyag halmozódott fel, annak tanulmányozása sok időt vesz igénybe, azt pedig látjuk, hogy a mai történészek is politikai szempontokat vesznek figyelembe a történelmi tények értelmezésekor. Nem véletlen, hogy a fiatalok körében nincs érdeklődés a történelem iránt. Száz éve úgy nőnek fel újabb és újabb nemzedékek, hogy nem a valóságot ismerik meg, hanem azt, amit az akkori politikai érdekek diktálnak.

Az elmúlt harminc év oktatási és nevelési módszerei nem voltak sikeresek az identitásnevelés szempontjából.

Száz év után, ha mélyebben megvizsgáljuk az összmagyarságot, arra a következtetésre jutunk, hogy sokszínűek vagyunk, és már rég elkezdett kiszorulni a magyar lélek. A lélek adja az életet, olyan életet, melynek megvannak a szabályai, törvényei, megvan a maga rendje és folytonossága. Mondhatnánk azt is: ahol nincsenek szabályok és törvények, ahol nincs rend és folytonosság, onnan hiányzik a lélek, és ahonnan hiányzik a lélek, az nem élet. Amikor az ember megszületik, fel van kínálva számára az élet, csak észre kell venni, meg kell tanulni a szabályait és a törvényeit, a rendjét és a folytonosságát. Ez nem mindenkinek sikerül. Lehetnek az embernek vágyai és álmai, tervezhet és elképzelhet ilyen-olyan dolgokat, de nem léphet ki a számára megadatott keretek közül. Az élet sok újat tartogat. Ha ezekkel az új dolgokkal szembemegyünk, el kell tudni fogadni a változásokat.

Keresni kell az összetartozás lehetőségeit… Az emberben nagyon erős az összetartozás iránti vágy, mégis sokszor az összetartozásnak csak az élménye marad. Meginog a biztonságérzetünk, az önazonosságunk, az emberi önbecsülésünk. Egyesek szerint ennek az a fő oka, hogy virtuális vagy online közösségekben élünk, és nem igazán vagyunk otthon ezekben a közösségekben.

Napjainkban a fejlett világ közösségei egyáltalán nem hasonlítanak azokra a vidéki vagy kisvárosi településekre, ahol mindenki ismer mindenkit, és gyakran találkoznak személyesen. A mai közösségek jóval messzebb vannak egymástól, mint egy párperces séta, így a személyes találkozásokat felváltja a telefonos és internetkapcsolat. Lehet, hogy az interneten keresztül könnyű a kapcsolatteremtés, de ezekből a virtuális találkozásokból és beszélgetésekből hiányzik a lélek.

Vitatható, hogy mennyire erős és meddig tart az összetartozás érzése azokban, akik számára csak akkor vált fontossá az összetartozás, miután valahol a nagyvilágban egyedül maradtak.

Száz év után kié az ország, a település, a ház…? Kié a tömbház, melyben három nemzet tagjai élnek? Egy ilyen tömbházra milyen zászlót kell tűzni, és melyik nemzeti ünnepen? Melyik himnuszt szabad énekelni, és melyiket nem? Azok közül a magyar és román sorkatonák közül, akik együtt harcoltak az első és a második világháborúban, kik a győztesek és kik a vesztesek? Június 4. Magyarországon gyásznap, Romániában a győzelem napja, száz év után lehetne a megbékélés napja, amit jellemezhetne az összetartozás. Az időseknek, akik elszenvedték az elmúlt száz évet, az idő végképp begyógyította a sebeiket. Az utánunk jövők számára Trianon már csak történelem.

Elek György