Régi karácsonyok „emlékes ládikójából” kerülnek elő történetek
Könnyű ünnepváró hangulatot teremteni azoknak, akiknek az életében rendben mennek a dolgok, és nehéz azoknak, akiknek valamilyen okból kifolyólag az életük problémásabb időszakát kell megélniük. Számukra az ünnepek talán még nehezebbek, mint az egyszerű hétköznapok, ilyenkor van a legnagyobb szükségük a megerősítésre, támogatásra. Pontosan ezért az ünnepekre való készülődésre pszichológusként kevesebb időm marad, de magát az ünnepet mégiscsak a családom körében tudom tölteni. Ilyenkor próbáljuk ápolni a szinte már rendhagyóvá vált ünnepi szokásokat a családban, mint ahogy azt általában minden más család is teszi.
Karácsonyfát állítunk a férjemmel és a kislányommal, és olyan díszekkel aggatjuk tele, amelyek mindegyikéhez kapcsolódik egy-egy „mese”. Minden dísznek megvan a maga története, és minden év újabb „mesével” gazdagítja a fánkat. A karácsonyfa-díszítés nálunk sohasem egy hétköznapi folyamat, olyan ez, mint egy szertartás. Mindent gondosan előkészítünk, aztán a díszeket karácsonyi dalokat énekelve tesszük fel a fenyőfára. Elmaradhatatlan momentuma ennek a rituálénak az, amikor a karácsonyfa utolsó díszét — a fa tetejére kerülő csillagot — úgy helyezi föl a kislányom a fenyőfa csúcsára, hogy ehhez az apukája a magasba emeli. Nagy pillanata ez minden évben a karácsonyi készületnek, a legcsodálatosabb együttműködés, melynek a varázsát, bevallom, jómagam szoktam tompítani a „fényképezőgéppel”, vagyis igazából azzal a vágyammal, hogy a legszebb pillanatainkat nemcsak emlékeinkben, hanem képekben is meg tudjuk őrizni.
A karácsonyban az a legcsodálatosabb, hogy az otthon díszes ragyogásához az illatok teremtette ünnepi hangulat is társul. Az előkészületekben a szüleim is rengeteget segítenek, ilyenkor a konyhában három generáció van jelen egyszerre. Édesanyámmal és a kislányommal közösen varázsoljuk elő a legfinomabb ünnepi ételeket. Ebben nemcsak az együttlét a csoda, hanem a történetek is, melyeket a régi karácsonyok „emlékes ládikójából” veszünk elő. Így elevenedik meg a nagymamám készítette legfinomabb karácsonyi bejgli, amit mi még megközelíteni sem tudunk, és megannyi emlék, melyekre oly szeretettel gondolunk. Nagyokat nevetünk a régi idők történetein, de valahogy az elérzékenyülés sem marad el soha, mert a megmosolyogtató emlékek után édesanyám minden évben elénekli azt a karácsonyi kis kántálást, amit ő még a nagymamájától tanult. Ezt pedig olyan átéléssel teszi, hogy azt nem lehet nem megkönnyezni. Ilyen a karácsonyi készülődés hangulata tehát a mi kis családunkban, melyet csak fokoz, amikor otthonunk megtelik a kántáló gyerekek hangjával. Lázáriban születtem és lakom, és arra nagyon büszke vagyok, hogy az én kis falumban még élnek a karácsonyi hagyományok. Minden évben vannak olyan fiatalok, akik elindulnak betlehemmel vagy csillaggal vagy egy csokornyira való kántálással, hogy a hagyományainkat tovább éltessék. Az otthonom tárva-nyitva ezen fiatalok előtt, és hálás vagyok nekik, hogy megtisztelnek azzal, hogy minden évben elhozzák házunkba a karácsony fényét.
Az ünnepi díszek, ételek, kántáló gyermekek, a kis falum harangjának hangja, a családom, a szüleim, a férjem, a kislányom, a rokonaim és barátaim jelenléte mind-mind azt az üzenetet hordozzák, hogy a család, a gyökerek, a közösség a legnagyobb érték és erő, amelyből töltekezhetünk, hogy a szürke hétköznapok alatt is erősek maradhassunk.
Bálint Katalin mesepszichológus
