Készülődünk az emlékezés ünnepére

„Mert a legárvább, akinek halottai sincsenek” — Kányádi Sándor sorait ha nem is megcáfolja, de eléggé felülírja a hátunk mögött hagyott, járványos év, és ezekben a napokban sokkal többen készülnek temetőket járni, mint az a természet ősi rendje szerint lenne.

Sokan már elindultak emlékezni, rokonaikkal együtt temetőt látogatni vagy egyedül végigjárni-zarándokolni szeretteik, barátaik, ismerőseik végső nyughelyét, mások már jóval kivilágítás előtt kimennek, kitakarítják a sírokat (nem véletlenül nevezik az ünnep előtti hetet Erdélyben halottak hetének), s elindulnak a piacjáró körútra, hogy virágot, koszorút, mécsest vásároljanak, amelyekkel leróhatják majd kegyeletüket. Az enyhe őszi időjárásnak is köszönhetően színpompás virágtengerben tobzódnak Szatmárnémeti piacai, s a bőséges kínálatban mindenki talál ízlésének és pénztárcájának megfelelőt: a legkülönbözőbb árnyalatokban pompázó cserepes krizantémbokrok ára átlagosan 10 lejnél, a koszorúké 20 lejnél kezdődik, s mérettől, illetve alapanyagtól függően (szalmavirág, őszi csonthéjasok-tobozok, selyemvirág, műanyag virág, élővirág) emelkedik. Az elmúlt években nagyon népszerű mécseses ikebanákból még nem volt kínálat pénteken délelőtt, volt viszont különféle fagytűrő virágokból, növényekből összeállított „örökzöldcserép”, növények és méret függvényében 30 lejtől kezdődően. S bár piacjárásunkkor a gazdag kínálat tekintetében nem volt lényeges különbség a Szamos- és a nagypiac között, nézelődők és vásárlók tekintetében annál inkább, utóbbin lényegesen kevesebben fordultak meg.

S hogy ki mit vásárol(t) inkább? „Megnézik a pénzt, de azt is nézik, hogy szép legyen” — mondja az egyik árus. Idén nincs egységes irányvonal, mindenki azt választja, ami a szívének és szemének legkedvesebb: van, aki el sem tud képzelni mást a klasszikus fehér vagy krémszín helyett, mások élénk színekkel próbálják oldani az elmúlás komorságát; van, aki aprócska koszorút, csokor virágot helyez a fejfára, és az újra reneszánszukat élő, hagyományos, egyszerű fehér gyertyákat gyújtja meg, míg megint mások több méter nagyságú, több száz lej értékű megakoszorúk alá rejtik a sírt, vagy annyi mécsessel díszítik, hogy valóságos máglyaként világít. A hagyományok és szokások keveredése, csendes integrálódása nyomán ma már szinte mindenhol gyújtanak mécsest, gyertyát, igaz, a protestáns közösségek sok helyütt még mindig kimondottan katolikus rítusnak tartják, amelynek gyökere a távoli múltba nyúlik vissza, s azzal a hiedelemmel párosul, hogy az ilyenkor a földre visszatérő lelkek a gyertyaláng nyomán találják majd meg sírjukat, amelybe vissza kell térniük.

Többfelé még mindig él az a szokás, hogy a hazalátogató lelkeknek az asztalra terítéket (kenyeret, vizet és sót) helyeznek, vagy a halott sírjánál, a temető kapujában különböző süteményeket, bort és gyertyát osztogatnak elesetteknek, koldusoknak, az éppen arra járóknak. Ehhez a szokáshoz kapcsolódik, kapcsolódott az is, hogy a sír körül összegyűlt családtagok, barátok megittak egy pohár bort vagy pálinkát az elhunyt emlékére — nem valami profán mulatozásként, hanem mert a kivilágítás mindig egyfajta családi találkozó (volt?), amikor a rokonok felidézték elhunyt szeretteikkel kapcsolatos emlékeiket, történéseiket, s azokban az időkben, amikor lényegesen kevesebb lélekdoktor és agyturkász létezett, a temetőlátogatás nem formális cselekvés volt csupán, de a gyász, a fájdalom, az elmúlás feldolgozásának módja és saját halandóságunk tudatosítása is. Hiszen az emlékezés nekünk, élőknek a fontos(abb), azoknak, akik emlékeznek, s az emlékezés folytán talán önmagukban, a múltjukból sok mindent fel tudnak dolgozni, elrendezni, egy kicsit megnyugodni és egy kicsit szomorkodni.
 

Szabó Kinga Mária