Jövök még, Lajos bácsi

 Talán mert megjárták a földi poklok valamelyikét, kegyetlen fizikai és lelki szenvedéseken vannak túl, s épp ezért tudják olyan mély hittel és meggyőződéssel, mint senki más, hogy mennyire értékes az élet, és mennyi öröm van minden percnyi létezésben. Ezen kevesek közé tartozott Ferenczy Lajos bácsi is — a II. Magyar Hadsereg harmadik hadtestjének katonájaként túlélte a fehér poklot, a Don-kanyart, aztán a túl a fekete poklot is, az orosz hadifogságot, ahol éveken keresztül embertelen körülmények között, szénbányában dolgoztatták. Aztán hazajött, családot alapított, majd' negyven évig dolgozott villanyszerelőként, de nyugdíjba vonulása után sem tétlenkedett, műhelyében mindig tett-vett, szerelgetett — és részt vett minden, a Don-kanyari csata évfordulóján tartott rendezvényen. Az egyik ilyen megemlékezésen ismerkedtem meg vele, jó pár évvel ezelőtt; szívesen beszélgetett, néha könnyes szemmel, de legtöbbször humorral és megtörhetetlen életszeretettel emlegette fel a pokoli éveket, a mindennapi történéseket. Három évvel ezelőtt vett részt utoljára ilyen rendezvényen, s szokás szerint végigbeszélgettük a hazautat, s még a kapuban is folytattuk.
„Jöjjön még, kedves, olyan jólesik beszélgetni — tudja, 97 éves vagyok, kicsit már sok ez nekem, de nem mi döntjük el, mennyi az annyi. Én minden napnak örvendek” — búcsúzott akkor. Augusztusban ünnepelte 100. születésnapját, már kevesebb erővel, egészséggel, de ugyanazzal a megtörhetetlen életszeretéssel. Nyugodjon békében, Lajos bácsi!

Szabó Kinga Mária