A cinikus megnyilvánulásaim sokakat megtévesztenek, azt hiszik, hogy én teljesen negatív világszemléletű vagyok, vagy frusztrált, vagy nem hiszek az emberekben, illetőleg ezek különleges és véletlenszerű kombinációja attól függően, hogy melyik lábam érintette hosszas távolságtartás után az anyaföldet reggel.

Azt szokták mondani, hogy ahhoz, hogy egy új ismeret kellően beépüljön a szövevényes agytekervényeinkbe, a huszonegyes szám a mérvadó.

Tegnap reggel arra ébredtem, hogy meg kell kérdezzem biológus barátomat: mi haszna van a természetes körforgásban a vírusnak, mi a jelenléte értelme a Földön?

Alkotmányban rögzítettük, hogy mindenkinek ugyanannyi joga van a Földnek nevezett sárgolyó eme kicsiny országában. Tehát elvileg — hangsúlyozom, elvileg — mindenkinek ugyanazon elbánás jár, de ugye mind tudjuk, hogy ez a legsilányabb hétköznapon sem felel meg a valóságnak.

Édesapám mindig úgy tanította, hogy az utakon az a legveszedelmesebb időszak, amikor a sok vasárnapi vezető előkerül.

Elég rég élek ahhoz ebben az országban, hogy pontosan tudjam: itt ritkaságszámba megy az a vezető, aki a valós és tartós megoldások híve.

Mindenki kérdezgette, hogy mi lenne az első dolog, amit megtennék a karantén — ó, pardon, szükségállapot — véget érte után.

Te, aki ma sírsz, hogy nincsen új televíziód, meg te, aki ma hisztizel, mert a szüleid nem veszik meg neked a legújabb telefont, s te is, aki azért dühöngsz, mert nem jutsz el a tengerre idén, csukd le a szemed, és gondolj bele, hogy milyen lenne az életed, ha a házad ott omlana össze alattad, miközben téged a tetőről mentenek.

Bukarestben jó lenni. Az elefántcsonttoronyban csak kiadod a parancsot, és azt hiszed, hogy mindent megoldottál. Most arra kényszerítenek mindenkit, hogy viseljen maszkot zárt helyen.

Na, a karantén volt a mi esőnk, amely kimosta az eddig titokban meglapuló funkcionális analfabétákat mindenhonnan.