Tegnap tudatosult bennem, hogy micsoda párhuzamos világok alakultak ki a járvány miatt. Az utcán azt hallani, hogy mesterségesen tornázzák felfelé a koronavírus-fertőzöttek számát, miközben nekünk itt, a szerkesztőségben az a megérzésünk van, hogy titkolják a valós helyzetet, szépítik a statisztikákat.

Bár én az otthon is űzhető kultúra fajtáit szeretem befelé forduló lelkületem miatt, tudom, hogy vannak, akik elepednek a színházért, koncertekért, kiállításokért és mindenért, ami többé tesz minket dolgozó robotoknál.

Ma a filozófia területére kellene elkalandozzunk, ahol különféle korok nagy elméit idézzük fel, akik arról írtak komoly munkákat — némelyek egész köteteket —, hogy mi fontosabb, az egyén élete vagy a tömegeké.

Elképzelem, ahogy állok a bevásárlóközpontban a kenyeres pult előtt. Tél van, alapjáraton homályos lesz a szemüvegem, ha kintről bemegyek valahová.

Szerintem a hőn szeretett demokráciánkban a szavazás az nem annyira állampolgári jog, mint egyesek mondják, hanem kötelesség. S ha már ott áll valaki a szavazófülke magányában, akkor lelke rajta, hogy hova teszi a pecsétet. Legalábbis ezt mondják.

Iskolarendőrséget hoznak létre Romániában. Pár hete Magyarországon verte ki a biztosítékot, hogy a fegyelmezetlen gyerekek ellen az új őrök bevethetik a gumibotokat is, most itt gurult el valaki okosnak a napi pirulája. S ehhez menten létre is hoznak külön helyeket. Országosan 266 darabot.

Ha nem lenne gyermekem, még egészen jól szórakoznék az éppen aktuális tanügyminiszter asszonyon. Mivel azonban van egy óvodás fiam, hát meglehetősen érintett vagyok a hülyeségeiben, amelyekkel csaknem naponta keseríti kinek jobban, kinek kevésbé az életét.

Kedvenc kérdésük sokaknak, hogy miért kell fizikát, kémiát vagy matematikát tanulni az iskolában, amikor úgysem használod soha többé ezeket.

A járvány egyvalamire mindenképpen jó: állandósulni látszik a velünk szemben alkalmazott kettős mérce. Eddig is voltak rá esetek, de ennyire nyilvánvalóan még nem köptek minket szembe, ráadásként egy olyan ünnepen, ami nekünk, szatmári magyaroknak fontos, még akkor is, ha nem tömörülünk oda, mint mások a szertartáson használt kiskanalat egymás után nyalogatni.

A kommunizmusban — és a szocializmusban sem kevésbé — mindenki tudta, hogy vannak besúgók. Sokan, ha akarták, ha nem, azzá váltak, ha szeretteik kerültek veszélybe, vagy addig verték őket.