Elbújnál kicsit? Légy színjátszó!

A színház lényegesen több, mint ami a színpadon látható, vélik a színjátszással foglalkozó szakemberek, valamint Láng Gyopárka, a börvelyi Lápi Lidércek tagja, akit sok egyéb mellett arról is faggattunk, kiknek ajánlja az amatőr színjátszást.

— Sokszor hallottam már színjátszók szájából, hogy a színjátszás nem csak egy hobbi, sokkal inkább életforma. Te mit gondolsz erről? Neked mit jelent a színjátszás?
— Ezzel a kijelentéssel én sem vitatkozom, valóban egy életforma a színjátszás. Legalábbis a börvelyi Lápi Lidércek amatőr színjátszó társulatnál biztosan. Számunkra — már ha beszélhetek a csapat nevében is, de biztosan ők is így gondolják — a színjátszás nem csak arról szól, hogy betanulunk egy-egy darabot, aztán előadjuk, megvárjuk a tapsot, és mindenki megy a saját dolgára, hanem ennél sokkal több. Sokszor több időt töltünk együtt, mint otthon vagy a családunkkal. Szoktuk is mondani, hogy mi egy nagy család vagyunk. Közhelyesen hangzik, tudom, de tényleg így érezzük. Annál is inkább, mivel sokan ténylegesen családtagok is vagyunk. Ezt akkor érzékeltem a legjobban, amikor két évre felfüggesztettem a színjátszó tevékenységemet az egyetemi tanulmányaim miatt. Most már bevallhatom: piszok rossz érzés volt nézni a többieket úgy, hogy én nem voltam a színpadon, pláne, hogy szerintem még jobban izgultam, mint mikor én játszottam egy-egy szerepet. Nincs kétség: ha egyszer megmérgezett a deszka, onnan nincs visszaút. 

— Mióta csinálod? Mi volt az első meghatározó élményed? Legkedvesebb emlék?
— Konkrétan az amatőr színészkedést kilenc éve csinálom, de már egészen kicsi gyermekkoromban is imádtam szerepelni, sőt, sokáig úgy gondoltam, hogy profi színésznő leszek majd, ha nagy leszek. Nem lettem. Mármint profi színésznő. Általános iskolás koromból vannak olyan emlékeim, hogy mindig én voltam az első, aki jelentkezett egy-egy vers- vagy mesemondó versenyre, vagy hogy mindig én akartam a főszereplő lenni az iskolai előadásokban. Szereplős gyerek voltam, mit mondhatnék. 
Nagyon sok kedves emlékem van a Lidércekkel közösen. Ilyenek például a késő esti főpróbák, amikor konkrétan a díszletszékben aludtam el, olyan éjjel két óra körül. De mesélhetnék a közös kirándulásokról, a szülinapozásokról vagy a takarás mögötti izgulásokról, amikor épp még pár percünk van a kezdésig, és egymást próbáljuk nyugtatni. Kis nüansznyi dolgok ezek, de mind-mind hatalmas jelentőséggel bírnak számomra/számunkra.

— A börvelyi Lápi Lidérceknél játszol. A kezdetek óta, igaz?
— Majdnem a kezdetek óta. Először a Bekek Néptáncegyüttesbe léptem be, majd azután csatlakoztam a Lápi Lidércekhez. A mostani előadásunk — a Csalafinta hozomány című komédia — a hatodik, amiben játszom (kettő kimaradt az egyetem miatt). 

— Éppen egy színjátszással teli hétvége van a hátatok mögött. Hogy telt? Miket csináltatok?
— Igen, pénteken és szombaton a XX. Mátészalkai Amatőr Színjátszó Találkozón vettünk részt a csapattal. A Csalafinta hozomány című darabot mutattuk be. Évek óta visszajárunk a mátészalkai fesztiválra, szinte hazamegyünk már hozzájuk. 
Egy ilyen találkozó rendszerint úgy zajlik, hogy a különböző társulatok bemutatják a darabjaikat, majd egy szakmai zsűri egy kötetlen beszélgetés keretében megfogalmazza a kritikákat, kiértékeli a teljesítményünket. Az előző években díjazás is volt, idén azonban nem fektettek erre hangsúlyt. Amint már említettem, mi a Csalafinta hozomány című darabot adtuk elő Mátészalkán. Ez olyan szempontból is különleges volt, hogy a komédia írója és első rendezője, Buzogány Béla színházigazgató volt az egyik kritikus, aki a végén kiértékelt minket. Mondanom sem kell, hogy mekkora izgalommal indultunk el. Persze mindig izgulunk, minden előadás előtt, de ez valahogyan más volt, mégiscsak a szerzővel ültünk szemben, neki játszottunk.
Az előadás jól sikerült, mi is és a rendezőnk — Varga Sándor színművész — is meg volt elégedve a teljesítményünkkel, de mégis furcsa feszültséggel vártuk a kiértékelést. Mint később kiderült, kár volt izgulni, hiszen a zsűrinek nagyon tetszett a darab. Persze megfogalmaztak pár építő jellegű kritikát, de alapvetően dicséretet és biztató szavakat kaptunk, aminek nagyon örültünk. Amint azt az egyik zsűritag kijelentette: hatalmas dolog az a mai világban, hogy közel 20 más-más korosztályba tartozó emberke a színpadra visz egy többórás darabot, és ilyen összetartással, töretlenül működnek már majdnem 10 éve. Ezt a mondatot jól elraktároztuk magunkban. 

— Eseménydúsnak tűnik egy színjátszó élete. Te miért ajánlanád a gyerekeknek, szülőknek? Miért jó színjátszónak lenni?
— Pont azért, mert eseménydús. Egy színjátszócsoportban soha nem lehet unatkozni, a miénkben legalábbis biztos nem. A gyerekeknek nagyon jó eszköz lehet arra, hogy kipróbálják önmagukat. Nem mindenkiből lesz majd színész, ha felnő, belőlem sem lett, viszont ez egy olyan hobbi, amiből nem lehet kinőni, ami mindig ad valami pluszt. Soha nem fogod azt mondani, hogy „na, én már kimerítettem ezt a hobbit, nincs mit újat tanuljak”. Ilyen itt nincs, ez a tárház végtelen. Felnőtteknek is kifejezetten ajánlom a színjátszást. Higgyék el, lehet rá időt szakítani gyerek, munka és háztartás mellett is. Nekem még nincs ilyen téren annyi tapasztalatom, viszont teljes bizonyossággal állítom, hogy egy önazonos, céltudatos felnőttnek is szüksége van arra, hogy abban a napi/heti pár órában ne „anya, anya, anya” vagy „apa, apa, apa” legyen, hanem az, aki éppenséggel akar. 

— Mit gondolsz, milyen plusz készségfejlesztő dolgokat tanulhat így valaki?
— Rengeteg mindent. Abból indulok ki, hogy én mennyi mindent tanultam a közel 10 évben, mióta amatőr színészkedem. Megtanultam egy közösség tagja lenni, egy olyan közösségé, ahol 2 évestől 50 évesig minden korosztály megtalálható. Megtanultam, hogyan kell megszólalni több 100 ember előtt, aminek ugye az élet megannyi területén hasznát veszem. Megtanultam, hogyan hozhatom ki magamból a maximumot minden szerepben. Volt olyan szerep, amit mikor megláttam, azt mondtam, hogy „na ez nem az én szerepem, nem is értem, hogyan oszthatta rám a rendező”. Szerintem mai napig az volt a kedvenc karakterem, hiszen abban egy felnőtt, felelősségteljes, problémákkal küszködő úrihölgyet játszottam. Pont az életemnek abban a szakaszában, mikor én is felnőtté váltam. A technikai dolgok mellett, mint a beszédkészség, az artikulálás, a testtartás, minden szereplő más és más értéket tanít. Minden egyes szereppel, amit eljátszunk, többé válunk. Megtanultam Teréztől (Hullámzó vőlegény), hogy a belső értékek sokkal fontosabbak, mint a kinézet — erre szükségem is volt kamaszként —, megtanultam Cilitől (A Kaviár), hogy a megbocsájtás mekkora érték, megtanultam Checcától (Chioggiai csetepaté), hogy néha harcba kell menni az igazunkért, Ilony (Csalafinta hozomány) pedig arra tanított, hogy a család a legnagyobb kincs, még ha kicsit bolondos is, mint az enyém. 

— Kiből legyen színjátszó? 
— Bárkiből. Abból is, aki legszívesebben elbújna a világ elől. Hát nem egy felvett „szerep” a legalkalmasabb erre? Az lehetsz, aki csak lenni akarsz. Minden darabban más és más. Tévedésben él, aki azt hiszi, hogy csak abból lehet színjátszó, aki mindig a központban szeret lenni, aki a leghangosabb az osztályban, aki szépen mond verseket. Nem tagadom, kell hozzá némi tehetség és rászületettség, de a színjátszáshoz alázat, türelem, kitartás szükséges.
Járay Zsanett