Az otthon az, ahol élünk

 Egy héten egyszer-kétszer meglátogatja özvegy édesanyját, aki minden tőle telhető dolgot elvégez, de vannak olyan teendők is, melyek már nem neki valók, meg amúgy is, miért kell neki még mindig hajtani? Ilyen dolog a szilvaszedés a kertben. Az almát, a körtét és azt a kevés barackot valahogy leszedi, szilvát is szedett annyit, amennyi lekvárnak és befőttnek kell, de a többi, amiből pálinkát lehetne főzni, mégsem az ő dolga kellene legyen.
Amikor Imre hazamegy, az anyja hosszan sorolja, hogy mennyi dolog lenne, ha volna ki csinálja.
— Amíg apád élt, olyan volt ez az udvar, hogy megbámulta, aki az utcán elhaladt. Minden a helyén volt, tudta, mit honnan kell elővegyen. Én is próbálok rendet tartani a magam módján, de ami férfimunka, azt egy nő nem tudja úgy elvégezni, ahogy kellene. A szilvaszedésben segítek, de nekem nem kell a pálinka. A befőttek is ott vannak, nem tudom, ki fogja majd megenni. Az unokám olyan messze ment egyetemre, hogy oda nem küldhetem utána. Igaz, amikor itthon volt, meg se kóstolta.
Imre próbálta megmagyarázni, hogy annyi idő kellene a lehullott gyümölcsök összeszedéséhez, hogy az kész ráfizetés lenne számára. Ha addig a munkáját végzi, sokkal több jövedelemhez jut. Egyébként a pálinkát nem issza, és nem is lehet olyan áron eladni, hogy jövedelmező legyen. Mi értelme van, hogy a befőttek mellett a pálinkát is halmozza? Ezt hiába magyarázza az édesanyjának, ő folyton csak az hangoztatja: nem dobhatja el azt, ami megterem.
Imre édesanyja kihasználja, hogy ott van a fia. Megállás nélkül mondja a magáét, s közben Imre emlékezetében visszaperegnek azok a történetek, amikor valóban olyan volt a szülői ház és annak udvara, ahogy az édesanyja leírta. Amikor apja, ha meglátott egy száraz falevelet, amit ide-oda fújdogált a szél, nem volt lusta felállni, hogy összeszedje. Mindennap lement a kertbe, az egészséges gyümölcsöket összeszedte egy kosárba, és bevitte a kamrába. A pálinkának való gyümölcsöt is naponta összeszedte, pedig ő sem volt nagy pálinkafogyasztó. Ritkán megivott egy kupicával, és annyi, neki sem sikerült mindet eladni, ami rendelkezésére állt, de jó érzés volt számára, hogy akit csak tehetett, megkínálhatott belőle. Eszébe jutott az is, hogy kisgyerekkorában ő is ott volt szilvaszedéskor, és ha jól belegondol, nem is volt teher számára ez a feladat, sőt, büszke volt arra, hogy a nagyapja — aki szintén ott volt, és ő volt az irányító — elismerő szavakkal értékelte a munkáját. Így visszagondolva teljesen természetesnek tűnt az egész, nem volt mit vitatkozni, mindenki tette a dolgát. Még jobban átgondolva az egészet Imre azt veszi észre, hogy valahol, valamikor történt egy szakadás. Valahol a felnőtté válása idején, amikor faluról városba került. Azt hitte — csak most döbbent rá, hogy ez nem így volt —, nem szakadt el sohasem a szülőfalujától, s ezt igazolja az is, hogy hetente egyszer-kétszer hazalátogat, most kezdi csak megérteni, hogy az „otthon” az, ahol élünk, az otthon egy életforma, ami a maga természetességében van jelen a mindennapjainkban. Miután városra került, elvesztette az otthonát; ő azt hitte, hogy a ház, az udvar, a kert az otthon, és nem az az életforma, amiből kizökkent.
— Kezdem megérteni — suttogja Imre —, hogy miért tartja a fiam megszokásnak vagy akár kötelességnek azt, ha meg kell látogatni a nagymamát, miért nem jelent számára semmit a befőtt és a fáról leszedett friss gyümölcs, az udvaron nevelt csirke és bármi más.
Imre lement a kertbe, elkezdte felszedni a fa alól a lehullott szilvát. Ekkor már nem a múltra emlékezett vissza, a gyerekkorára, amikor otthon volt, és az volt számára a természetes, hogy az egész család részt kell hogy vegyen a szilvaszedésben. Gondolataiban előrement. Elkezdett felkészülni arra, hogy az ő fia sem haza fog jönni hozzá néhány év múlva, hanem kötelességet fog teljesíteni. Az ő életformája már nem lesz összeegyeztethető azzal, ami korábban természetes volt.

Elek György