Vásárlókörúton az élelmiszerpiacon

Nem biztos, hogy az, amit ők árulnak, jobb, mint a másoké, de van az emberben egyfajta megszokás, és ami ennél sokkal fontosabb: támogatni kell a helyi termesztőket. Amikor ezt elmondtam a velem sétálgató ismerősömnek, ironikusan megjegyezte:

— Te támogatod őket, ők pedig visszaélnek a bizalmaddal. Mit gondolsz, ők nem ugyanazokat a technológiákat használják, mint mások? Látsz különbséget a helyi termékek és a máshonnan hozottak között? Ugyanabból a vetőmagból nevelik a palántát, ugyanazokat a vegyszereket használják, mert ha nem ezt tennék, lehet, hogy jobb lenne a termék, de esztétikailag teljesen más lenne. Ma már a vásárlók nem a minőséget keresik, hanem azt, ami jól mutat az asztalon.

Ezzel részben egyetértettem, mégis erősködtem, hogy én akkor is a helyi terméket keresem, mert annak van annyi előnye, hogy friss, nem a múlt héten szedték le. A baj csak annyi, hogy ebben az órában a helyi termelők már nincsenek a piacon, márpedig vásárolni kell, ha nincs más lehetőség, a viszonteladóktól vagy azoktól, akik az ország valamelyik távoli településéről érkeztek. A szokásnak megfelelően mi is a szemünk után mentünk, azt figyeltük, hol vannak a legszebb zöldségek, s ha megtaláljuk, akkor lehet vizsgálni a minőséget is.

Egy középkorú nő asztalán nagyon mutatós paradicsom, paprika, hagyma és sok más zöldség is volt. Azonnal megkérdeztem, honnan származik az áru, és gondolkodás nélkül rávágta, hogy Arad megyéből.

— Mondhatnám azt, hogy valamelyik közeli településről — szólalt meg az asszony —, de nem teszem, mert meggyőződésem, hogy az én áruim jobbak, mint az itteniek. Azt sem tagadom, hogy viszonteladó vagyok ugyanúgy, mint nagyon sokan itt, a piacon, akik azt mondják, helyi termékeket árulnak, viszont ha arra kerülne a sor, hogy meg kellene mutassák, hol van a földjük, elég sokan lebuknának.

— Nem egyszerű számomra ez a vásárlás — motyogtam magamban —, könnyen megtörténhet, hogy teljesen elbizonytalanodok, és mint a legtöbb vásárló, megveszem a legolcsóbbat, azzal hitegetve magam, hogy mind egyforma, egyesek azért adják drágán, mert vannak vásárlók, akik azt hiszik, ha drága, akkor jó.

Az eladó nem szűkszavú, a meglepő benne az, hogy nem az áruját dicséri, hanem a beszédével tartja maga mellett a vásárlót, aki lassan elhiszi, hogy nem érdemes továbbmenni.

— Tudják — szólal meg teljes komolysággal —, nem vagyok én kezdő sem a zöldségtermesztésben, sem annak eladásában. Egy olyan faluban élek, ahol régebben mindenki zöldségtermesztéssel foglalkozott, és mindenki megélt belőle. Évekkel ezelőtt elindult egy változás, amikor az, aki keveset termesztett, nem lehetett rendszeresen jelen a piacon, nem jutott annyi jövedelemhez, hogy elég legyen a családja fenntartására. Nekünk is lépni kellett. Ekkor a férjem beteg lett, a két fiam elment Németországba, ahol szintén zöldségtermesztéssel foglalkoznak, annyi különbséggel, hogy nem a maguk gazdái, hanem mások napszámosai. Sosem kérdeztem meg tőlük, hogy mennyit keresnek és abból mennyit tudnak félretenni. Egyedül nem tudtam fenntartani a vállalkozást, így abbahagytam. Most van néhány dolog, ami egyformán jellemző rám és a fiaimra. Mások napszámosai vagyunk, ők ott alszanak a német farmon, egy raktárhelyiségben, én pedig itt, a piac környékén, egy lerakatban. Várjuk, hogy elmúljon a szezon, és hazatérhessünk pihenni egy kicsit.

Vettem néhány paradicsomot, néhány paprikát, és ismerősömmel elindultunk a piac kijárata felé. Nem tudom, legközelebb kitől fogok vásárolni: támogatom-e a helyi termelőt, hogy ne jusson hasonló sorsra, vagy azt mondom, engem csak az érdekel, hogy a pénzemért jó árut kapjak. Folyton az járt az eszemben, mennyire kockázatos válaszolni a kihívásokra. A beteg férjét is eltartani kényszerülő asszony számára nem adatott más választás, mint hogy ilyen formában jusson jövedelemhez. A két fia a kor egyre népszerűbb kihívására hallgatott. Távol az otthonuktól, rossz körülmények között a bizonytalant választották abban a reményben, hogy majd valaha…

Elek György