Változást eredményező kényszerhelyzet

Szilárdot ha megkérdezték, milyen szakmát szeretne tanulni, megvonta a vállát, és hallgatott. Nem igazán szeretne ő szakemberré válni. Ezt a természetét otthonról hozta magával. Az osztályfőnök nem sokat tudott a szüleiről, sohasem mentek be az iskolába szülői értekezletre sem. Szilárd szavaiból arra lehetett következtetni, hogy alkalmi munkából élnek egyik napról a másikra, hosszabb ideig nem maradnak egy helyen, mert egy idő után elégedetlenek voltak, azaz kevésnek tartották a napszámot.

Nehéz lenne felmérni, hogy Szilárd mennyire esett messze a fájától. Nyolcadik osztály után beiratkozott egy szakiskolába, ott is örültek neki, mert ez is egy olyan iskola volt, ahol szükség volt a létszámnövelésre. A létszámot viszont csak az osztálynaplóban növelte, ugyanis órákra ritkán ment el, az év második felében pedig kimaradt.

Egy-két évig nem lehetett hallani róla, néhány hete egy helyi termékek vásárán tűnt fel meglepő módon. Különösebb változásokat nem lehetett észlelni rajta, nem tűnt okosabbnak, szorgalmasabbnak, valamivel mégis felhívta magára a figyelmet.

— Olaszországban dolgozom második éve — mesélt magáról, miután elkezdtem érdeklődni a hogyléte felől. — Nem titkolom, hogy milyen munkát végzek és milyen körülmények között, viszont magával ragadott egy forgószél, amiből egy ideig nem volt kiút, egy ideje pedig nem is keresem a kiutat. Nem kell semmi rosszra gondolni. Arról van szó, hogy miután elmentem, egy ismerősöm keresett számomra munkát egy műhelyben, ahol nem tudtam beilleszkedni, mert nem ismertem a nyelvet. Sokan dolgoznak a mi környékünkről — de más országokból is — anélkül, hogy ismernék a nyelvet. Ahol mindig ugyanazt a műveletet kell végezni, a munkaadó örül, ha nem beszélgetünk. Ahova én kerültem, ott elkerülhetetlen volt a beszélgetés. Nem volt más lehetőségem, így elmentem egy állatfarmra, ahol kevesebb pénzért végeztem „piszkosabb” munkát, s el kellett döntsem, hogy elvállalom vagy hazajövök. Maradtam — részben azért, mert megismerkedtem egy olasz lánnyal —, és elkezdtem tanulni a nyelvet. Engem is meglepett, hogy milyen rövid idő alatt megértettem magam az olaszokkal. Az iskolában itthon nyolc év alatt nem tanultam meg románul, az olaszországi állatfarmon viszont egy év alatt elsajátítottam az olasz nyelvet olyan szinten, hogy már nem adhatnak el.

Szilárd arról is beszélt, hogy nem ő az egyetlen, aki innen ment ki alkalmi munkára, és rövid időn belül megtanulta a nyelvet úgy, ahogy az iskolában soha nem tanulta volna meg. Erre az a magyarázat, hogy itthon a fiatalok nagy része a szülei árnyékában és gondviselésében él, s úgy gondolják, ráérnek még az önállóságra, a szülők pedig — amíg tőlük telik — igyekeznek mindent megtenni a gyerekeikért. Így van az, hogy a gyerek nem csupán nem fejlődik, hanem nem is önállósul.

— Bevallom, nem volt könnyű megélni az első évet — osztja meg titkait Szilárd. — Visszajönni nem lehet, mert nagyon sokan annyi pénzzel indulnak el, amennyi ahhoz kell, hogy egy munkahelyhez jussanak. Így voltam én is. Egy-két hétig egy szociális konyhában kaptam egy ebédet, amíg volt pénzem, még vásároltam valami olcsó harapnivalót, és ennyi. Kényszerhelyzetbe kerültem, nem lehettem „anyámasszony katonája”, aminek a nagyszüleim neveztek. Egy-egy szót addig mondtam magamban, amíg megtanultam, hogy mit jelent. Arra törekedtem, hogy kikerüljek a kiszolgáltatott helyzetből legalább annyira, hogy vegyenek emberszámba, és úgy tekintsenek rám, mint egy munkavállalóra, akire nekik is annyira szükségük van, mint nekem rájuk.

Szilárd története talán nem általános, nem minden vendégmunkás kerül ilyen helyzetbe. Az ő történetében az a tanulságos, hogy egy céltalan fiatalembert a kényszerhelyzet mennyire meg tudott változtatni. Nem volt idő hosszan hallgatni nem titkolt történetét, pedig sok érdekes dologról beszélt volna. Arra a kérdésre, hogy visszajön-e, vagy ott próbál ezentúl boldogulni, nem adott határozott választ. Van még mit érlelődnie, van még mit tanulnia, amíg megtalálja a maga útját.

Elek György