Utazni nálunk? — lehetetlen küldetés

Szeretem, elvagyok, néha még ki is kapcsol. Sokan kérdezik, mikor kiderül, hogy  ingázom a munkahelyemre, hogy busszal teszem-e. Én pedig mindig mosolyogva válaszoltam, hogy igen — a kérdést feltevőkön pedig látszott, hogy sajnálnak. Sőt, ismerek olyat, aki egyenesen utálja a buszozást. Nem értettem. Most már viszont kezdem érteni. A helyzet az, hogy jelenleg, így, nyáron, 40 fokban buszozni életveszély. Valójában a Nagykároly–Szatmárnémeti közötti 35 km-es útvonal felér egy háromórás szaunázással, pedig csak 40–45 perc. Az embernek nemcsak a pénze, de ő maga is elfogy rendesen, mert legalább 6 litert izzad százon. Két busztársaság indít egyébként (tudomásom szerint) ezen az útvonalon járatokat.

Az egyikkel soha nem járok, a másikkal pedig kalandos az utazás. Télen nyitott ajtóval, hóviharban utazhat a kedves utas, nyáron pedig zárt ajtók-ablakok között fulladhat meg. Légkondicionáló általában nincs. Mondjuk én ezt nem is bánom. Nem szeretem. Viszont a levegőt kedvelem, meg valljuk be: létszükséglet. S nem csak a zárt ajtók, ablakok a baj. Az is probléma, hogy a buszokra a megengedettnél sok esetben jóval több embert engednek felszállni. Álló-ülő helyek egyaránt elfoglalva, az emberek nyomorognak, s közben érzik, hogy megfulladnak. Sokszor az ember tényleg rosszul van. Fáj a fejed, szédülsz, hányingered van, ami végül is ilyen melegben úgymond „normális”, de amikor fizetsz azért, nem is keveset, hogy viszonylag kényelmesen, biztonságban hazajuss, akkor nem. A buszsofőröket látszólag nem zavarja az állapot, tisztelet a kivételnek. Gyakran annyira passzívak, mintha nem is személyszállítással foglalkoznának, hanem mondjuk csomagokat vinnének ide-oda, bár még ott sem megengedett talán az ilyenfajta érdektelenség.

A lényeg: vedd meg a jegyet, aztán hallgass! A múltkor amúgy szem- és fültanúja voltam egy komoly buszos „balhénak”, amely során egy másik tömegközlekedési eszközöket működtető vállalat munkatársa a buszon ülve hangos szóváltásba keveredett a sofőrrel, akinek sérelmezte a buszban aszalódó emberek létszámát, akiktől (mármint attól, hogy sokan vannak) állítása szerint ő nem jut kellő oxigénhez. Akkor nevettünk. Aztán így visszagondolva nem vicces, sőt, igen életszerű. Igaza volt. De ki a hibás? A másik utas, aki szegény ugyanúgy próbál hazajutni, mint én? A buszsofőr, akit lehet, hogy a főnök tart sakkban? Azt mondják, mindig a fejétől bűzlik a hal. De mi a megoldás? Miért olyan nálunk a buszozás, mint Bangladesben? Keresem a válaszokat, mert úgy gondolom, a körülmények néhanapján, enyhén szólva sem embernek valók.

Járay Zsanett - zsanett.jaray@frissujsag.ro