Újrahasznosítható hiedelmek bevetése

Néhány napja megelégelve nemzetünk baloldalának nevezett megszólalóinak értelmet és jóérzést sértő kijelentéseit papírra vetettem néhány sort véleményszabadságom jogán és építő kritikám okán. Ugyanezzel a szabadsággal megköszöntem Orbán Viktor miniszterelnök úrnak a kormányzati ciklus vége felé áldozatos munkáját, amelynek részesei is lehettünk. (Nemzetünkhöz méltó értékrend, 2022. február 5.)

Kisebb háborúba keveredtem. Megszólalt bukott politikus, önjelölt teológus, kiminősült diktátor, hervadhatatlan koszorút remélő tollforgató. Levélüzeneteket kaptam sértő szándékkal olyanoktól, akik a magyar nyelv és helyesírás szabályait ugyancsak sértik lépten-nyomon. Jól követhetők azok a különbségek, amelyek előkerülnek az idegen nyelven gyűlöletet gyakorlók és a magyarul szidalmazók között. Volt, aki kitiltott az anyaországból, volt, aki fogantatásomnak óráját is megátkozta. Tanulságos volt beletekinteni ennek a szubkultúrának a lélektani-szellemi-erkölcsi teljesítményébe.
A kommunista múlt örökített emlékfoszlányain túl ismét hangsúlyt kap az a hiedelem, hogy az egyháznak nem szabad politizálnia. Ezt az önmagában is ellentmondást hordozó kijelentést mindig akkor kapták elő mint hasznos ostobaságot, amikor be kellett fogni az egyháziak száját. Sajnos gyakran az egyháziak: püspökök, békepapok, teológiai tanárok hirdették és máig elolvasható előadásokban, vezércikkekben közölték hamis elveiket. Sajnos egyeseket elnémítottak, egyenesen börtönbe hurcoltak, másoknak szót adtak, és azok harsogtak. Egyesek meghaltak, mások mindenhatóvá váltak.
Az egyháziaknak azért súlyosabb a felelősségük mindmáig, mert tudták és most is tudjuk, hogy a politika a város jólétét szolgálja, azaz közügy, amit minden ember javára igazgat. A jogállamiság mára lejáratott fogalmát hordozza és rendeznie kellene. Természetesen egyházaink jól érzékelik a pártpolitika és a közügy szolgálatába fogott érdekpolitika közötti különbséget. A pártpolitikát egyházi személynek nem ajánlják, addig a közügy szolgálatát feladatnak tekintik. Mára újból ott vagyunk, hogy megtiltanák, mint tették kommunista ateisták, az új kommunisták, avagy az ateizmus leszármazottai, a teremtői kötelességet.

Ha már különbséget észlelünk a jó és rossz között, akkor támogassuk a jót, és kerüljük a rosszat!
Nem csak Magyarországon történik meg, hogy az áldemokrácia áltoleranciája — a mindenkit elfogadni elv jegyében — torzszüleményeket ad a világnak. Ha rossz az, hogy ma az embert nem a férfi és nő alkotja, nekünk ki kell mondanunk. Ha a szivárvány szövetségre utaló színeit viselkedési zavarokkal küzdők kisajátítják, nekünk szólni kell. Szólnunk kötelező, mert a mennyei parancs így hangzik: „Szeretett testvérem, ne a rosszat kövesd, hanem a jót! Aki a jót cselekszi, Istentől van, aki a rosszat cselekszi, az nem látta az Istent.”
Március idusán, parlamenti választások előtt, népszámlás idején, amikor világosan látszik, hogy a józan ész, a hívő értelem milyen irányba fordulhat, és mit kell elkerülnie, megismétlem az üzenetemet az ige szavaival: „Kerüld a rosszat, és tégy jót… Az igazak öröklik a földet, és ott laknak mindvégig.” (Zsolt 37, 27–29)
A békesség kötelékében!

Csűry István püspök