Új verseskötete jelent meg Simonfy Józsefnek

Simonfy József Danse Macabre című, nemrég megjelent kötete szerkezetében a korábbi köteteihez hasonló, vagyis ismétlődnek a verssorok, a versszakaszok. Ezt a korszakot Simonfy befejezettnek tekinti, elmondása szerint egy új korszak kezdődik a költészetében. Az utóbbi időszakban gyakran álmodozik arról is, hogy a mesterséges civilizáció fogja eluralni a költészetet is: a robotok fognak versben beszélni, az emberek pedig mutogatnak majd, mint a némák. Az ember egyre több időt tölt el a gépek mellett, és nem szól semmit, néha röviden a gépbe írja a gondolatait. A vers szerepe emiatt nem változik, ezentúl is üzeneteket fog hordozni. Mindig lesznek, akik olvasnak verseket, akikben megmarad egy-egy gondolat, akik megpróbálnak értelmezni sorokat, üzeneteket stb. A versnek szüksége van befogadókra. Ha a befogadó nem talál a versben érzelmi üzeneteket, akkor a vers értelmetlenné válik. Nem is az a lényeg, hogy a költő mit akar kifejezni, hanem az, hogy milyen módon tud azonosulni az olvasó a verssel. Egy verssor, egy versszakasz el kell hogy indítson valamit az olvasóban. A versnek valamilyen módon meg kell fognia az olvasót, hatást kell gyakorolnia rá, el kell gondolkodnia azon, hogy mi juthat eszébe az olvasott verssorokról. A versnek az a lényege, hogy gondolkodásra késztesse az olvasót, hogy gondolatokat és érzelmeket váltson ki belőle. Ma már amiatt olvasnak kevesen verseket, mert nem szeretnek gondolkodni, hiányzik belőlük az érzés. A technika adta lehetőségek megadják mindazt, amit az ember korábban tanulással ért el — véli a szerző. 

A kötet borítóján Végh Balázs Béla oszt meg néhány gondolatot a kötetben közölt versekről. Leírja, hogy a József Attila-i modellre hagyatkozva Simonfy önmagában keres és talál alternatívákat: „nem a/ világban/ benned van/ benned van mindaz amit keresel.” (versvázlatok). Megteremti saját arcának poétikáját, majd önmagától is elidegenedve mond róla véleményt: „rágcsálom örömeim somját/ homlokomon lópatkóval/ szerencsés sose voltam/ mint aki betegségbe/ lustaságba menekül/ olyan lett nekem a bánat/ henyélek gyönyörűség nélkül/ mi jöhet még/ lelkemnek nincs magas röpte/ akár a parti fecske/ vájt fészkében reszket/ álmaim víz alatt/ napjaim teleírt lapjaival/ kitömöm fonnyadt cipőmet” (olyan lett).

Az így megteremtett költőarcba, megrajzolt önarcképbe fókuszálódik a kor („aláaknázott/ rét az arcom”) és maga a korhangulat („nézd az arcomat/ ezt a félévszázados/ temetőt”). Ebből az állapotból nincs mód menekülni, át kell élni a degenerált életminőségek miatt elszenvedett gyötrelmeket és az alkotás magányát.

Az egzisztencializmus eljárásaira emlékeztető lírai önarcképfestés versről versre egészül ki újabb vonásokkal, ezért nem fejthetők meg véglegesen ennek a talányos poétaarcnak a titkai. Erre figyelmeztet bennünket a holdkóros halak kötetnyitó verse: „arcom miféle könyv/ kinyitni nem lehet/ csak a halál nyitja meg// arcomon az írást/ ki fejti meg/ kik írtak rá/ hogy megfejthetetlenek” (könyv és írás). 

Elek György