Trianontól a Nemzeti Összetartozás Napjáig
A trianoni döntés mélyen megrázott minden magyart. A határok meghúzása után több magyar maradt az anyaország határain kívül, mint azon belül.
1920. június 4. a trianoni békeszerződés aláírása, a magyar nemzet gyásznapja, melyről így írt a korabeli tudósító: „A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették… Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat, a kincses Kolozsvárt, a Székelyföldet, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert… A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott.”
A trianoni béke értelmében a Magyar Királyság területe (Horvátország nélkül) 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent. Lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra apadt (bár az elcsatolt területek nagy részének lakossága nem magyar nemzetiségű volt.) Az új határok mélyen belevágtak a magyar nemzet testébe. Ennek következtében 3,2 millió magyar került a szomszéd országok határai közé, tehát a Kárpát-medencében élő magyarság több mint egyharmada, ennek fele az új határok mellett zárt tömbökben élt. Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, a győztesek étvágya azonban csillapíthatatlan volt.
Csehszlovákia kapta Észak-Magyarország (Felvidék-Észak-Magyarország) és Kárpátalja 63 ezer négyzetkilométer területét, 1 072 000 magyar lakossal. Romániának adták Erdélyt, valamint a Tiszántúl és a Bánság keleti felét, azaz 102 ezer négyzetkilométert, 1 664 000 magyar lakossal. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság a Bánság nyugati felét, Bácskát, Dél-Baranyát és a Muraközt kapta 21 ezer négyzetkilométert, 465 ezer magyar lakossal. Ausztriához csatolták az Őrvidék (Burgenland) 4000 négyzetkilométernyi területét, 26 ezer magyar lakossal. Az ország területi megcsonkítása mellett a békeszerződés csupán 35 ezer főben állapította meg a magyar haderő létszámát, ezenkívül jóvátétel fizetésére kötelezte Magyarországot. Ami a gazdaságot illeti, a korábbi Magyar Királyságból a termőföld 61,4%-a, a faállomány 88%-a, a vasúthálózat 62,2%-a, a kiépített utak 64,5%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába.
Következmények
A Gyulafehérvári Nyilatkozat széles körű jogok biztosítását ígérte az „együtt élő népek”-nek, azonban az 1923-as román alkotmány egységes nemzetállammá nyilvánította Romániát, és nem szerzett érvényt a kilátásba helyezett kisebbségi jogoknak. Az egymást követő román kormányok ugyanakkor a trianoni szerződés előtt az Antanttal (1919. december 9.) aláírt kisebbségi szerződést sem vették figyelembe, azt a román törvényhozás sohasem ratifikálta. Ez a szerződés a nem románok számára biztosította volna az általános jogegyenlőséget, a szabad nyelvhasználatot, valamint az anyanyelvi oktatást, sőt a magyarok és szászok számára kulturális autonómiát is kilátásba helyezett.
1918 után egy államilag irányított folyamat részeként a Kárpátokon túlról érkező románok telepedtek le nagy számban Erdélyben. Ennek egyik oka, hogy sok (főleg értelmiségi, hivatalnoki) állás üresedett meg a magyarok anyaországba való áttelepülésével, és a román állam sem szívesen foglalkoztatott az új közigazgatásban magyarokat. Másrészt a térség gazdaságilag jobb helyzetben volt, mint Románia többi része, így magasabb életszínvonallal kecsegtetett az áttelepülés.
Az egymást követő román kormányok nemzetiségi politikája arra irányult, hogy megfossza a romániai magyarságot anyagi hátterétől és intézményrendszerétől, vagy — ha erre nem volt lehetőség — legalábbis korlátozza a magyar intézmények önkormányzati lehetőségeit, új román középosztály kinevelésével megpróbálta kiszorítani a magyarságot a közigazgatás minden szférájából. Az igazságtalanságok ellen fellépő magyar sérelmi politika szinte teljes egészében eredménytelen maradt. A magyar településneveket románosították, a hivatalokban megtiltották a magyar nyelv használatát. 1921-ben a magyar arisztokráciát megfosztották birtokaitól, s ezeket elsősorban román parasztok között osztottak fel.
A népszámlálások szerint ekkor Erdélyben 1 662 000 magyar élt, azaz a teljes lakosság 32%-a. 1918 és 1922 között kb. 197 ezer magyar hagyta el Romániát, a második világháború kitöréséig további 169 ezer. A menekültek elsősorban az arisztokraták, értelmiségiek, valamint földművesek voltak. Legtöbbjük Magyarországon telepedett meg, de a tengerentúlra is eljutottak.
Az 1921-es romániai földreform kedvezőtlenül érintette a magyarságot. A reform gazdaságilag elsősorban a magyar nagybirtokosokat sújtotta, de az egyházakat is kedvezőtlenül érintette (a magyar egyházaktól 314 ezer holdnyi területet vettek el), sőt egyes székely falvak közösségi tulajdonait is állami kezelésbe vették. A magyarságot a gazdasági életben is diszkrimináció érte. Például a székely megyékben nagyobb adókat vetettek ki, mint a román többségű területeken; a magyar kisiparosok és kiskereskedők helyzetét nemcsak az adózással, de a hitelek megvonásával vagy éppen megszüntetésével is nehezítették; a magyar tulajdonban lévő bankok a Román Nemzeti Banktól nem kapták meg ugyanazt a támogatást, mint a többiek, s ezért a maguk részéről csak korlátozott hiteleket tudtak nyújtani.
Az elszakított nemzetrészek teendőiről 1920-ban Kós Károly a Kiáltó szóban így ír: „Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára… Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak… A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár; az Élet rohan.
Kiáltó szómmal ezt kiáltom!…”
Kós Károly szavait gyakran idézzük, de be kell vallanunk, nem mindig építkezünk tudatosan, nem küzdünk eredményesen, nem nézünk előre célszerűen, pedig naponta tapasztalhatjuk, hogy az élet valóban nem vár. Nem tudunk elszámolni gyermekeinknek harcaink eredményeivel, mert kevés a kivívott végleges eredmény. Még mindig nem biztosított az anyanyelvi oktatás minden szinten és általánosan, nem biztosítottak nemzetiségi jogaink, nincs garancia arra, hogy szülőföldünk valóban otthonunk legyen. Ma már biztos, hogy csak az a mienk, amit ki tudunk harcolni magunknak. De hol vannak a harcolni akarók, a kötelességtudók, az előrelátók? Miért van az, hogy még mindig többen vannak a szégyenkezők, mint azok, akik el akarják érni a kitűzött célt?
Még mindig igazak Szentmihályi Szabó Péter sorai, aki így ír: „Trianon sebeit az idő bekötözte,/ de a vér átüt még mindig a sebeken./ Régi gazdaként lépek a magyar földre,/ és szent szavait sohasem feledem.”
Mai szemmel
Sokáig elhallgatták, de semmi sem lehet örök titok, eljött az idő, hogy bárki megismerheti a magyar nép történetét. Trianon emléknapján, nemzetünk gyásznapján egy ideje minden évben elmondjuk, hogy ismereteinket felhasználva, a múlt hibáiból tanulva ma már lehetnénk nagyok, büszkék, öntudatosak, családban és szeretetben élő, kulturáltan felnőtt társadalom. Tovább vihetnénk atyáink értékeit, otthon- és nemzetszeretetét, mint teszi ezt számos nép a nagyvilágban. De mi magyarok vagyunk. Mindenre találunk magyarázatot. Pedig rá kellene döbbennünk már egyszer, hogy hitünk az, amely által megtisztulva és attól erőt merítve példát mutathatunk Európának és a világnak. Hit nélkül, szeretet és remény nélkül nincs esélyünk begyógyítani Trianon sebeit. Ma nem zászlólobogtató időt élünk, hanem az önvizsgálatét, az alázatét, az Istenhez fohászkodásét, mert az utolsó időket éljük, amelyen csak a Teremtő Isten változtathat. Trianon sebei nem akkor fognak begyógyulni, ha eltűnnek a határok, lehet, hogy a határok fizikailag elválasztottak minket, magyarokat egymástól, de szellemi határok nem voltak soha. Trianon sebei akkor fognak begyógyulni, ha templomokat és iskolákat építünk, ha minél több magyar gyereket nevelünk, akik nem csak mondják, hanem hiszik is, hogy „itt élned, halnod kell.” Ma már nem a határok gátolják meg, hogy magyarok legyünk, hanem mi építjük tovább, magasabbra Trianon bástyáit. Naponta látjuk, halljuk, hol és milyen módon emel kezet magyar a magyarra, hogyan emészti fel egységét a nemzet az elcsatolt területeken, mert mindenre van magyarázat. És a keselyűk itt keringenek a fejünk fölött, közben nem veszi észre senki, hogy tenni is kellene a megmaradásért. Ilyenek vagyunk. Szeretünk emlékezni, szebben és jobban, mint azt a valóság, a történelem engedné. Büszkék vagyunk egy süllyedő hajón, és nem énekeljük a zsoltárt: „Ments meg Uram minket, az örök haláltól…, mert bár a fél hajó víz alatt van már, mégis azt hisszük, hogy ha a tengert szidjuk, beforr a lék. Pedig jó lenne észben tartani Mindszenty szavait, aki azt mondta, hogy nem fél, ha van egymillió magyar, aki szívből imádkozik.
Esélyek, lehetőségek
Hogyan lehetne megszabadulni a múlt folytonos elsiratásától? Milyen lesz a magyar jövő?
A történelem azt bizonyítja, hogy minden közösségi létformának alapeleme az együttérzés, az együttműködés, az összetartozás tudata és a szolidaritás cselekvő megélése. A probléma minden közösség életében ott kezdődik, amikor az egyén — megfeledkezve az összetartozás felemelő pillanatairól —, a közösségtől várja a döntést, sokszor még a maga dolgaiban is. A legszomorúbb az, amikor az egyén a közösségre hárítja a felelősséget élettörténete mély pontjaiért. Természetesen van közösségi felelősség. A felelősség mégis mindenekelőtt egyéni dolog. Igazán szabad csak a felelősen élő, gondolkodó és tevékenykedő ember lehet, míg a felelőtlenség mindig egyenes út a szabadság eltemetéséhez. Egy antik bölcs szerint az az értékes élet, amely olyan magasan jutott el a feladatok teljesítésében, hogy az az út bármikor megszakadhat. Ez azt is jelenti, hogy az ember napról napra teljesít, és szerencsés, ha nem marad adósa önmagának. A felhalmozott adósság nagyon rossz előjel az élet nagy számvetése előtt. Többszörösen igaz ez a kisebbségi ember számára, mert neki van a legkevesebb vesztegetni valója, hiszen az ő idejét jórészt elvesztegették mások. Ahogy a kis közösségeken keresztüli feladatteljesítéssel jutunk el a nagy közösség szolgálatáig, ugyanúgy tehető ünneppé mindannyiunk sorsát érintő akaratvállalásunk. A történelem soha nincs lezárva, és egy-egy helyes döntéssel, egy-egy bölcs akaratnyilvánítással sokat javíthatunk a legnehezebb helyzeteken is.
2010 óta hivatalosan is nyilván van tartva a Magyar Összetartozás Napja. Kérdés, hogy mennyire valós ez az összetartozás? Mennyire kötődnek egymáshoz a magyar emberek, nem csupán akkor, ha az érdekeik úgy kívánják és csupán addig, amíg fennállnak az érdekek, hanem a lelkekben is. Ma már egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy nincs összetartozás a családokban, az egyházakban, a kisebb vagy nagyobb civil közösségekben sem. Hogyan tud összetartozni a szülőföldjét egy jobb létért elhagyó ember azzal, aki minden nehézséget vállalva itt maradt, hogy őrizze az ősök sírjait? Az összetartozás olyan, mint a feltétel nélküli szerelem. Nem azért szeretünk valakit, mert ő a legszebb, a legjobb és minden kérésünket teljesíti, hanem azért, mert tudunk egymás létrafokai lenni. A magyar összetartozás nem más, mint a magyar emberek létrafokokkénti összekapcsolódása.
