Találkozó a villanyóránál

A közelebbi ismerősei ezermesternek nevezték, mert különös műszaki érzékkel rendelkezett. Akkor még más szemmel néztünk az ilyen emberekre, mert akkor nem eldobható elektromos gépeket gyártottak, hanem ha elromoltak — az pedig elég gyakran megtörtént —, meg kellett azokat javítani. Eszembe jut, amikor elromlott a televízió, és jött a szerelő, aki szúrópróbaszerűen ellenőrizte a lámpákat, míg eltalálta, hogy melyik a hibás. Nem kizárt, hogy egy lámpa helyett kettőt-hármat is kicserélt, de akkor így mentek a dolgok.

Cseng a telefonom, régi iskolatársam hív.

— Mikor tudunk találkozni egy jó beszélgetésre? Mondjuk a villanyóránál.

Mosoly jelent meg az arcomon. Szatmárnémetiben évtizedekig a villanyóra — ahogy mondani volt szokás — alatt volt nagyon sok ember találkozóhelye. Sok történet, sok legenda, sok kellemes és kellemetlen élmény fűződik sokak számára ehhez a találkozóhelyhez, nem lenne hiábavaló mélyebben elmerülni ebben a témában.

Csaba — az egykori iskolatársam — tíz-tizenkét perccel hamarabb érkezett, akárcsak én.

— Én már csak ilyen vagyok — mondja, és látom, te is —, nem szeretek késni, mindenhova úgy indulok el, hogy akkor is érjek oda időben, ha közbejön valami, így van az, hogy a legtöbbször korábban érkezem. Ma már nem szokás a pontosság, de a szokás miatt én nem változom meg.

Kerestünk egy csendesebb teraszt, hogy leüljünk, délelőtt ezt könnyen meg is találtuk, ilyenkor még nem foglaltak a helyek, főként, ha az idő sem a legalkalmasabb a teraszozásra. Hamar túljutottunk a protokollkérdéseken, elmondtuk magunkról a legfontosabbakat, és Csaba rátért a lényegre.

— Haza szeretnék jönni a családdal együtt — vágott a közepébe. — Kolozsvárnak — véleményem szerint — van múltja, jelene is, de nem olyan jövőjét látom, ami garantálja számomra, hogy otthon legyek. Én pedig otthonra vágyom. Az eddig ott töltött éveim egy részét tanulással töltöttem, a másik részét munkával. Olyan munkával, amire diákéveim alatt vágytam, meg is találtam a megfelelő munkahelyet, ahol ma is dolgozom, de ahogy telnek az évek, kezdem azt érezni, hogy most már elég. Úgy érzem magam, mintha robot lennék. Ahogy halad a műszaki fejlődés, egyre ritkábban kell beavatkozzak a munkafolyamatba, sokszor csak ellenőrző szerepem van, ami kezd elfárasztani, és kezdem érezni, hogy előbb-utóbb fölöslegessé válok. (…) Igazán nem is ez lenne a gond. Az ember, ha olyan munkát vállal, amit szeret, akkor nincs oka panaszra. Én sem a munka miatt elégedetlenkedem, hanem már elég hosszú ideje érzem azt, hogy a munka mellett hiányzik az élet. Dolgozom, de munka után nem kapom meg az élet örömeit. A gyerekek már nincsenek otthon, nem is várnak el különösebb törődést. A feleségem szintén sokat dolgozik, munka után pedig mindig talál magának valami elfoglaltságot, elvagyunk egymás mellett úgy, hogy alig-alig beszélünk. A város közösségi életébe sem tudunk bekapcsolódni. Ha sok mindenben nem, abban egyetértünk, hogy haza szeretnénk költözni. Keresni munkahelyet, vásárolni egy lakást…

Meglepett Csaba története. Diák korában karrieristának tűnt, de úgy látszik, kinőtte, vagy a tapasztalatok megváltoztatták a véleményét. A magas fizetéssel járó jobb pozíciót is feladná egy átlagosabb, de emberközelibb életformáért. Felismerte, hogy az állandó rohanás, az állandó munka, a folyton többre vágyás… lehet kezdete a cél felé vezető útnak, de egy idő után a céltalanságba vezet. Úgy összekuszálódnak a dolgok, hogy nem tudjuk, a cél még előttünk van, vagy már elhagytuk, és a semmi felé haladunk.

— Abban segíts nekem — mondta mélyen a szemembe nézve —, hogy találjak egy lakást, egy olyan munkahelyet, ahol jól érzem magam, és a munka után lehetőségem lesz élni! Rájöttem, hogy a huszonegyedik századi ember abba a hibába esett, hogy szeretne élni, de azt hiszi, hogy ha folyton hajt, akkor boldogabb lesz. Én arra a következtetésre jutottam, hogy előbb boldognak kell lenni, majd mérnöki pontossággal ki kell számítani, hogy mennyit érdemes hajtani…

Elek György