×
2022. 08 16.
Kedd
Ábrahám
20 °C
Erős felhősödés
1EUR = 4.88 RON
1USD = 4.82 RON
100HUF = 1.21 RON
Szatmárnémeti

Szovjet bombatámadások a lakossági kárbejelentések alapján

2012.09.12 - 14:01
Megosztás:
Szovjet bombatámadások a lakossági kárbejelentések alapján

Félévszázadnyi hallgatás és titkolózás után végre az elmúlt években több cikk és egy könyv jelent meg (Várady Lajos, Muhi Csilla: Háborús dokumentumok) a Szatmárnémetit ért, 1944. szeptember 16—19. közötti szovjet bombatámadásokról.

Ezek a munkák elsősorban intézményeink tragédiáját írják le, különös tekintettel a színházépületet ért károkra, a Láncos-templomra, a Római Katolikus Püspökségre, valamint az egyházmegye plébániáin a Historia Domusok bejegyzéseire hagyatkozva idézik fel a bombázás drámai napjait. Ezúttal az Állami Levéltárban frissen megtalált lakossági kárbejelentések ismeretében szólunk a bombázás utcák szerinti kiterjedéséről és a város lakosságát ért megpróbáltatásokról, szenvedésekről.

Előkészületek a bombázásra

A helyi hatóságok nagy igyekezettel tettek meg mindent a város lakosságának felkészítésére légitámadás esetén. Megkövetelték óvóhelyek készítését. Kötelező volt az óvóhelyek vízellátása, kötszerekkel, bizonyos gyógyszerekkel, tűzoltó szerszámokkal, kiásó eszközökkel való ellátása. Néhány alkalommal bombariadó-gyakorlatot is szerveztek. Sok esetben csak a hatóság erélyes fellépésével tudták valamelyik óvóhely védett körülményei közé terelni a lakosságot.

Magyarország területét álnevekkel ellátott hadászati egységekre osztották fel. Szatmár megye eleinte a Szamos álnéven szerepelt, majd a Nyírség elnevezést kapta. Amikor a rádióban bemondták „légi veszély, Nyírség”, perceken belül felbőgtek a szirénák, a lakosság pedig szaladt az óvóhelyekre.

1944 augusztusának végétől egyre gyakrabban jelentek meg repülőgépek a város felett, és le-ledobtak egy-egy bombát. Ez már nem játék, mondták a legbátrabbak is. Aztán megjelentek a Sztálin-gyertyákat szóró gépek, nappali fényt varázsolva a szeptemberi szatmárnémeti éjszakában. A lakosság rettegésben élt. De ezek mind csak rákészülési gyakorlatok voltak. Egy este repülőgépfelleg szállt át a városon. Hamarosan lángolt az ég Debrecen irányából. Másnap jött a hír: a szovjetek porig bombázták Debrecent.

Az első légicsapások

1944. március 19-ig, Magyarország megszállásáig, Szatmárnémeti és környéke közvetlen módon alig szenvedett a II. világháború csapásaitól. A megszállók Horthy Miklós kormányzót a helyén hagyták, a végrehajtó hatalom azonban a németbarát Sztójai Döme kormányának kezébe került. A békés alkotómunka lehetetlenné vált. Statáriális állapotok léptek életbe. Az utakon éjjel és nappal fegyveres német járőrök cirkáltak, motoros katonák, katonai autók jelentek meg városainkban és falvainkban. Vasútvonalainkon szakadatlan sorban robogtak át a fegyvereket, katonaságot, hadifelszerelést szállító vonatok. Szatmárnémetiben a Rákóczi utcai iskola épületében vetette meg lábát a német városi parancsnokság. A helyhatóságot, a város lakosságát és annak lélegzetvételét kegyetlen szigorral ellenőrizték a megszállók. Az új kormány intézkedései nyomán először a zsidók deportálása következett be. 18 863 embert küldtek haláltáborba! A Vörös Hadsereg elszánt ellenállásáról, a németek kudarcairól szóltak a nyári hírek. A visszavonuló német katonaság 1944 augusztusában Lázári közvetlen közelében repülőteret létesített, ahol tucatnyi személyszállító repülőgép vesztegelt. A levegőben idegen bombázók jelentek meg. Látogatásaik első eredményeit Szamosdarán és Vetés községben szenvedte meg a lakosság. Az augusztus 24-én ledobott bombák házakat rongáltak meg. Közben Szatmárnémetiben is le-leszórták bombáikat a Vörös Hadsereg gépei, de ezek nem okoztak jelentős károkat. Az első nagyarányú bombatámadás a nagykárolyi állomást érte 1944. szeptember 1-jén déltájban. „1944. szeptember 1-jén három B52-es amerikai bombázó zúgott el a város fölött. Annyira leereszkedtek, hogy úgy éreztük, a fejünket is leviszik. Aztán szórták a bombákat, nyomukban pusztulás. Hullottak, mint záporeső nyári kánikula után, hatalmas darabokat szakítva ki a földből, mély krátereket hagyva maguk után. A kráterekből kilövellő földtonnák pedig földeső gyanánt zuhantak ránk. A bombák pedig potyogtak az állomás épületére, a sínpályákra, meg ahova sikerült. Ez még egyszer megismétlődött. Az állomást széjjelverték meg a szomszédos olajgyárat” — emlékezik dr. Czira Árpád. Dr. Gyulai László piarista lelkész feljegyzéséből tudjuk, hogy: „A szakértői vizsgálat 108 bomba-becsapódást állapított meg… Kigyúlt egy gabonával megrakott közraktár, súlyos károkat szenvedett az olaj- és szappangyár. Romba dőlt 8-10 ház, és súlyosan megrongálódott ugyanennyi.”

A végzetes csapások

A szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Színházban 1944. szeptember 16-án, szombaton este a hadirokkantak javára úgynevezett vöröskeresztes előadást játszottak, amikor megszólaltak a légiriadót hirdető szirénák. A függöny lecsapódott, az előadás megszakadt. Hamarosan orvosok, civil és katonai mentők jelentek meg a színház körül, és megkezdték a terem kiürítését. A betegeket, testi fogyatékosokat percek alatt kimenekítették az épületből. Alig fejezték be a színház kiürítését, máris hulltak a Sztálin-gyertyák. Nappali fény világította be a szeptemberi éjszakát. Két nagy bomba hullott a színház műhelyeinek udvarára. A környéket megrázó robbanás szétzúzta a színházépület baloldali falát, amely leomlott, a tetőzet lezuhant. Az utcáról be lehetett látni a színház nézőterére és a színpadra. Tönkrementek a színház körüli műhelyek, raktárak is, de emberi életben nem esett kár.

A Szatmárnémeti Református Leánynevelő Intézet életében 1940. szeptember 5-től új korszak kezdődött. Amint a színház vagy a többi középület esetén, első lépés az elmúlt negyedszázadban történt romlás megállítása és a régi állapotok helyreállítása volt. A megszépült tornacsarnok ismét március 15-i ünnepeknek, műkedvelő színielőadásoknak, irodalmi esteknek, hangversenyeknek adott otthont, mint azelőtt. A megújulást azonban hirtelen halál követte. 1944. szeptember 16—17-én bombatalálat érte és tönkretette a Láncos-templomot, az iskolát, a tornacsarnokot és az esperesi hivatalt.

A Láncos-templom a szeptember 16-i légitámadás első áldozatai közé tartozott. A templom déli oldalát érte találat. Egyes feljegyzések szerint 4 méter hosszú és 2 méter széles részt szakított ki a falból, melynek a törmeléke a hajóba zuhant. Az Úrasztala tönkrement a szószékkel és a templomhajó középső részével együtt. A tetőzet teljesen megsemmisült, egy tetőcserép épen nem maradt.

A római katolikus püspökség pincéjében is alakítottak ki óvóhelyet. Riadó esetén oda menekültek a püspökség és a környék lakói. Így történt 1944. szeptember 16-án is. Tircsi István kispap így emlékezik: „A vacsora utáni szentséglátogatást elvégezve, siettünk megtenni az előkészületet a várható riadóra. Az ablakok nyitogatásánál már erős repülőgépmozgást hallottunk. Felszedve kabátjainkat, óvóhelyi csomagjainkat, nyugodtan mentünk le az óvóhelyre. Közben már szóltak a szirénák is.” A bombázás 110 percig tartott, és a Püspöki Palotát három telitalálat érte. Az óvóhelyen 21 személy lelte a halálát. Csak Tircsi István maradt életben.

Szeptember 17-én, vasárnap hasonló légitámadás érte a várost, mint előző este, majd egy nap szünet után, 19-én ismét végigtarolták a várost. A végeredmény tragikus volt. Szatmárnémeti romjai porban, füstben, lángokban meredtek az ég felé. A pánikszerű menekülés még erősebben vett erőt a védtelen lakosságon. Az utakon, országutakon, szekereken, gyalogosan, járműveken folyt az emberáradat. A kosarakban baromfikat, libákat, madzagon malacokat, disznókat, ökröket vontattak. Az ölekben gyermekek, vagy a gyalogló gyermek ölében a cica. Sokan úgy indultak el, hogy útjuk célját sem ismerték. Ki a házból! Ki a városból, volt a jelszó. Kertek alján a szabad ég alatt, mezőn húzódtak meg a gyermekes családok, a szerencsésebbek vidéki ismerősnél, rokonnál — csak nem Szatmárnémetiben! Sok esetben a repülőgépek oda is üldözték őket, és géppuskatűzzel terítették le a menekülő embereket. Jutott bomba Németibe, a belvárosba, a hídon túli városrészre, ahol csak a gyilkolásnak kiszolgáltatott lakosság házacskái sorakoztak. Kegyetlenül folyt a város ártatlan lakosságának irtása.

A lakosság pedig menekült, de nem mentek el a halottak, a bombázás ártatlan áldozatai, őket vitték. Először a Zsadányi úti általános iskolába hordták őket, és amikor egy szekérnyi hulla összegyűlt, szállították a temetőbe. Voltak közöttük nők, férfiak, gyermekek. Többségüket csak a temetési szertartást végző pap és a sírásó jelenlétében földelték el Gőzfűrész-telepen, a Hősök Temetőjében. Voltak koporsók, amelyeken csak ennyi szerepelt: „ismeretlen férfi" vagy „ismeretlen nő". Egy-egy közös sírba 100—120 halottat temettek.

A lakosság kárbejelentései

Ezekben a hetekben a visszavonuló német és magyar katonaság lepte el Szatmár megyét. Barna József túrterebesi plébános feljegyzéseiből tudjuk, hogy: „Már egészen háborús képe volt a falunak, telve katonasággal.” Szatmárnémeti még tragikusabb képet mutatott. Benn a városban állandó fegyveres katonai őrjárat volt, a bevezető utakon, a vasútállomáson német ellenőrzésen esett át az utas. Csak a német parancsnokságok által pecséttel ellátott igazolással lehetett ki-be járni a városból. Mindezek mellett a légtérben a másik ellenséges haderő, a szovjet bombázók dörgése tartotta feszültségben az emberek nappalait és éjszakáit.

Szatmárnémeti háromnapos légitámadása után a hatóságokhoz 46 utcából érkeztek kárbejelentések, amelyekből kiderült, hogy 30 utcát legalább kétszer kerestek meg a szovjet nehézbombázók. Voltak olyan utcák is, melyeket mindhárom alkalommal, azaz szeptember 16-án, 17-én és 19-én is bombáztak, így az Erzsébet királynő utcát, a Hunyadi utcát, a Kert utcát, a Kisfaludy utcát, a Pázsit utcát, a Széchenyi utcát, a Teleki utcát, a Wesselényi utcát három támadás érte.

Érdekes, hogy a gettó volt területén lévő utcákból — Zrínyi, Báthory, Petőfi — nem maradtak fenn kárbejelentések. Visszaemlékezők szerint a gettó területén olyan alapos munkát végeztek a bombázók, hogy alig maradt ép épület, másrészt a deportált zsidó lakosságnak csak egy része tért haza, akik akkor nem nyújtottak be kárbejelentéseket. A lakosság egy másik része saját háza, bunkere romjai alatt lelte halálát, ők sem tehettek már kárbejelentést.

A kárbejelentő lapok tükrében legátfogóbb támadás szeptember 16-án érte a várost, amikor 32 utcában végeztek nagy rombolásokat. Szeptember 17-én huszonhárom, 19-én huszonegy utcában pusztítottak a Vörös Hadsereg bombázói.

A légitámadás okozta károkat öt nagy csoportba sorolták: telitalálat (amikor az épület megsemmisült), falbomlás, falrombolás, lakásberendezést ért károsodás, ruházati cikkeket ért károsodások. Az alábbiakban felsoroljuk azokat az utcákat, ahonnan a bombatámadás után a lakosok kárbejelentéseket tettek. A kimutatásból az is látható, hogy az egyes utcákat mikor és hányszor érte bombatámadás.

1. Baross utca szeptember 16., 19.

2. Batizi út szeptember 16.

3. Batthyányi utca szeptember 16., 19.

4. Bercsényi utca szeptember 19.

5. Bocskai utca szeptember 19.

6. Borjútilalmas szeptember 17.

7. Böszörményi utca szeptember 16.

8. Csatorna utca szeptember 16.

9. Diana kert szeptember 17.

10. Dobó utca szeptember 16., 19.

11. Erzsébet királynő szeptember 16., 17., 19.

12. Gyár utca szeptember 16., 17.

13. Hegyi út szeptember 16. 17.

14. Hieronimus utca szeptember 16., 17.

15. Hitler utca (Hám János utca) szeptember 16.

16. Honvéd utca szeptember 17.

17. Horthy tér (Deák tér) szeptember 16., 19.

18. Hunyadi utca szeptember 16., 17., 19.

19. István tér szeptember 16., 19.

20. József főherceg utca szeptember 17.

21. Kert utca szeptember 16. 17., 19.

22. Kisfaludy utca szeptember 16., 17., 19.

23. Közép utca szeptember 16.

24. Külső postakert szeptember 16., 19.

25. Lázári út szeptember 16.

26. Lókert szeptember 16.

27. Lükő Béla utca szeptember 17.

28. Mátyás király utca szeptember 16., 19.

29. Mussolini utca (Kazinczy utca) szeptember 16.

30. Nagyrét szeptember 19.

31. Nyár utca szeptember 17.

32. Pázsit utca szeptember 16., 17., 19.

33. Perényi utca szeptember 16.

34. Postakert szeptember 17.

35. Rózsa utca szeptember 16.

36. Sarkadi Nagy Mihály utca szeptember 19.

37. Széchenyi utca szeptember 16., 17., 19.

38. Szentvér szeptember 19.

39. Teleki utca szeptember 16., 17., 19.

40. Udvari út szeptember 16., 17.

41. Vajay utca szeptember 17.

42. Vajda János utca szeptember 16., 17.

43. Várdomb utca szeptember 16., 19.

44. Vörösmarty utca szeptember 17., 16.

45. Werbőczy utca szeptember 17.

46. Wesselényi utca szeptember 16., 17., 19.

Ezek az utcák tele voltak épülettörmelékekkel, máshol bombák szántották fel, és tették átjárhatatlanná. Égő épületek, füst, por, korom, fel-feljajduló zokogás, halál, élettelen város képét írják le a szemtanúk. Elsőként a romok alól mentették a menthetőket és a már menthetetleneket, eltemették a hullákat, majd nagy erőfeszítések árán eltakarították a törmelékhegyeket. A visszavonuló katonaság is segített ebben a munkában, de az ő ellátásuk is a város lakosságát terhelte. A helyi lakosság egy része azonban nem a közmunkában jeleskedett, hanem a magán- és köztulajdon elrablásával volt elfoglalva. Október 23—24-én a visszavonuló csapatok elhagyták a környéket, csupán a német utászok maradtak, hogy betetőzzék az előző hetek pusztításait: felaknásítottak az utakat (pl. Batizi és Udvari út), felrobbantották a vasúti síneket, a hidakat, a közutakat, az ipari létesítményeket, a villanytelepet, a malmokat, a vízművet, a vasútállomásokat, aztán menekültek lóhalálában nyugati irányba. Ez maga a pokol, rebegte a halál árnyékában rettegő lakosság. Nem sejtették, hogy az elkövetkező hetekben az ún. felszabadítók kiteljesítik a poklot. Az október végén érkező Vörös Hadseregnek szabadrablást engedélyeztek. Éltek is az alkalommal. Az élelmiszer és még megmaradt állatállomány mellett órákat, szekereket, lovakat és rengeteg ruhaneműt raboltak. Az első gyorsmérleg eredménye drámai és reménytelen: elveszett életek, elveszett anyagiak, semmivé lett erkölcsiek, nem létező közbiztonság.

Amint említettük, a kárbejelentések alkalmával öt szempontot vehetett figyelembe a segélyt ígérő hatóság. Az építőanyagok beszerzése azonban nehézkessé vált, hiszen a téglagyárakat, fafeldolgozó üzemeket felrobbantották. Elképzelni is nehéz, honnan merített erőt és hitet az újrakezdéshez, a továbbéléshez a város lakossága. Október végén vagyunk, az őszi esőzések beállta előtt, a közeledő tél fenyegetésével. Volt, aki a szülőföldről való menekülést választotta, de legtöbben a hűséget. Felgyűrték az ingük ujját, és fedelet tákoltak maguknak a közeledő tél elől. Már nem a német és szovjet katonák voltak e történet főszereplői, de még a kifosztott helyi lakosság sem, hanem az élni akaró élet, ez a megfejthetetlen, önmagáért teremtett csoda.

Sokan kérdezik, hány szatmári ember életébe került a második világháború, hányan haltak meg a bombázások, a hadseregek átvonulásai, majd a háború záróakkordjaként bekövetkezett bosszúkorszakban, a földvári és a szovjetunióbeli deportálások következtében. Erre a kérdésre annyit tudunk válaszolni, hogy a háború okozta lelki sérülések ma is elevenen élnek azokban, akik átélték. Az őket követő nemzedék számára nem annyira a véres kard emlékével való együttélést, hadakozást, mint a babitsi tanulság levonását ajánljuk: „Ki a bűnös, ne kérdjük!/ültessünk virágot,/ szeressük és megértsük/az egész világot:/egyik rész a munkára,/másik temetésre:/adjon Isten bort, búzát,/bort a feledésre! ” Tegyük hozzá: Nem az elfeledésre, de nem is a bosszúra, hanem a megemlékezésre és a tanulságok levonására, hogy felmenőink drámájából merítsünk erőt egy boldogabb jelen és jövő reményében.

Csirák Csaba

 

 

Cookie