Színes néptánckavalkád bezöngésekkel

Az évek során nemcsak egyik védjegye, de elmaradhatatlan alappillére is lett a népzene és a néptánc a PMN Kossuth-kerti kavalkádjának, akárcsak a hagyományos mesterségek bemutatója, a népi játszókert és természetesen a gyermekkort idéző, nagymamák által készített „egyszerű népi ételek”, pontosabban a bogdándi béles, a sváb strudli, a sárközi szilvalekváros hájas — egyszóval mindaz, ami Szatmárra jellemző, és megkülönbözteti a többi „tömegfesztiváltól”. Nem volt ez másként a jubileumi PMN Kossuth-kerti kavalkádján sem, szokás szerint az árnyas sétányok mentén szombaton már kora délelőttől nagy volt a nyüzsgés: egész utcányi kézműves rendezgette vásárlócsalogató portékáit — terítődtek a varrottasok, hímzések; a modernebb és hagyományos (főleg szilágysági) mintavilágú szilkék, kancsók, tálak, fából faragott, bőrből készült termékek, színes mézeskalács-figurák, szemkápráztató kalárisok. Az alaposan próbára tett, de fáradhatatlan bogdándi és mezőpetri hölgykoszorú szinte szusszanás, pihenő nélkül dagasztotta-gyúrta a méltán híres béles és strudli tésztáját, amit nem győztek olyan gyorsan sütni, mint amekkora volt az igény, a Sárközújlaki Református Nőszövetség csapata pedig hólabdát, diós kosárkát, hájas tésztát készített, s ugyancsak fáradhatatlanul sütötte a szilvalekváros fánkokat. A kirakodóvásár standjait végigjárva pedig sok helyen a gyakorlati kézműveskedésbe is bepillanthatott a kíváncsiskodó, hiszen nem egy árus varrt, hímzett vagy épp fonta a kosarat — kicsit arrább pedig (mintegy szünetként a Népi Játszókertben való játszás közben) a fafaragás és nemezelés világába kóstolhattak bele, tágra nyílt szemmel figyelhették, hogy lobban a szikra, zeng a kalapács az üllőn a kovácsbemutatón, vagy a fazekaskorong mellé ülve, a legidősebb s végtelen türelmű mester, Zsurzs-Turóczi Laci bácsi útmutatása nyomán formálhatták az agyagot.
A valamikor jól s nem véletlenül kitalált, hagyományos helyszín helyett idén a szervezők kissé arrébb költöztették a néptáncos színpadot — aminek pozitívuma, hogy a közönség körbe ülhette-állhatta, s valóban minden oldalról láthatta a lépéseket, negatívuma viszont, hogy már nem kis-, hanem a legkisebb színpaddá lett (s a népesebb csoportok épp hogy elfértek rajta), illetve hogy a borudvari és a nagyszínpad „kereszttüzében” állt, s a népdalokba, táncokba disszonáns-zavaróan bezöngött hol a kocsmakvíz, hol a koncertbemelegítés, illetve a borudvari koncertek. A mindkét napon 100–150 fős közönség igyekezett kizárni a mellékzörejeket, és nagy élvezettel (no meg meg-megmozduló lábbal) nézte a néptáncutazást — amely szombaton a pusztadaróci Pünkösdi Rózsák szatmári táncaival indult, aztán a Röpike járta a sárközi karikázót, s később Kraszna-Berettyó mentit, zárásként pedig felcsíki mulatságot hozott Szatmárra; a hadadi Kis akácvirág és a bogdándi Rozsmalint hozta el a Tövishát táncait, az óvári Ribiszke magyarpalatkait és szatmárit ropott, s félzárásként a talpalávalót biztosító Soroglya zenekar tartott lemezbemutatót — félzárásként, mert aztán a jól ismert és közkedvelt szabadtéri táncházban húzta késő estig.
Vasárnap is folytatódott a néptáncos utazás a Szamoshát, a vitathatatlanul legrangidősebb avasújvárosi Bokréta (akiknek legfiatalabb utánpótlás-palántája bár még csak totyogva, de már járta a lépéseket a színpad előtt), a széri Kukurók és a szárazberki Lehajló Rozmaring jóvoltából, akik vajdaszentiványi, mezőségi, szilágysági, jobbágytelki táncokkal, Farkas Annabella és id. Szarvas Károly pedig balázstelki, széki és szatmári népdalokkal vitték tájegységről tájegységre a nézőket.