Szejke Vilmos festőművész Szatmáron hozta létre az életművét
Nehezen indult, 32 évesen végezte el a Bukaresti Képzőművészeti Egyetem festészeti fakultását. Amikor 26 évesen bejutott az egyetemre, már kialakult színvilággal rendelkezett, s a tanárai ezt értékelték, és a továbbiakban hagyták kibontakozni a saját útján. A diploma megszerzése után a viszonylag frissen, pár éve létrehozott szatmári művészeti líceumba kapta a tanári kinevezését. Tele lelkesedéssel, pedagógiai, művészi ambíciókkal érkezett Szatmárra 1974-ben.
Ami a város akkori képzőművészeti életét illeti, Szatmár már túl van az 1968-as megyésítés utáni lelkes hangulaton, a rövid életű kulturális szabadságon. A hetvenes évek elején kezdődött el az a folyamat, amely egyre inkább emlékeztetett a Szovjetunióból importált, ötvenes évekbeli kultúrpolitikához. Mintha a helyi kulturális vezetők elébe szerettek volna menni az elvárásoknak, elkezdődött a nagy, tematikus kiállítások sora. A megyei pártbizottság utasítására élmunkásportré-tárlatokat, falusi kiállításokat szerveznek.
Az igazán jó művészek témaválasztását, kifejezésmódját — közülük való volt Szejke Vilmos is — mindez csak igen kis mértékben befolyásolta. A művészetet ugyanis soha, sehol, egyetlen rendszernek se sikerült tartósan karámba terelni, szűk keretek közé szorítani, mert a lényege, éltető eleme a szabadság.
Szejke hamar bekapcsolódott a város, a megye képzőművészeti életébe, karakteres, magas művészi szinten kivitelezett alkotásai népszerűek voltak nemcsak a művészetszerető polgárok, de a szakma szemében is. Meglepő könnyedséggel dolgozott a legkülönfélébb anyagokkal, technikákkal: akvarellel, temperával, pasztellel, olajfestékkel. Alkotásait elsősorban direktség, spontaneitás jellemzi. Bár készített portrét, kompozíciót, csendéletet, a fő erőssége a tájkép volt, amelyben szabadon, korlátok nélkül érvényesülhetett közvetlen kifejezésmódja. Kiváló kolorista, festményei varázslatos hangulatának titka elsősorban azok színvilágában rejlik. Alkotásai a természet iránti hűség jegyében jöttek létre, bár számára a naturalizmus meglehetősen relatív fogalom. A legtöbbször az alkotás hevében gyökeresen átköltötte, átalakította a látványt, így születtek a legértékesebb, öntörvényű, posztimpresszionista hangvételű alkotásai.
Nem csak festményeit, egész lényét a derű, könnyedség, közvetlenség, humor, önirónia jellemezte, mindez személyiségéből fakadt. Dacolva a kor komor hangulatával, a mindennapi élet küzdelmeivel, a megélhetés nehézségeivel, az életkörülmények ellehetetlenülésével, a hiánykereskedelemmel magánemberként, művészként mindvégig sikerült megőriznie optimista világszemléletét.
Rövid időre megbízták a művészeti líceum képzőművészeti részlegének a vezetésével is. 1979-ben a líceum megszűnt, ezután haláláig a 4-es Számú Általános Iskolában dolgozott, mindezek ellenére művészi pályája töretlen maradt. Állandó egészségügyi gondokkal küszködött egy gyermekkori vírusos fertőzés miatt, amely a máját támadta meg. Az idő teltével egészségi állapota, szervezete egyre sérülékenyebbé vált. Diétázott, rendszeresen fogyasztott gyógyteákat, járt különféle ellenőrzésekre, de úgy tűnik, mindez kevésnek bizonyult.
1992-ben, 50 évesen halt meg, alig több mint két évvel az 1989-es változások után. Korai távozásával a szatmári képzőművészeti élet egy kedves, színes egyéniséggel, egy kiváló tanárral, koloristával, egy jó humorú kollégával, baráttal lett szegényebb.
Emlékét a mai napig őrzi a város, a hozzátartozók. Két fia Szatmárnémetiben alapított családot, a mai napig itt tevékenykednek. A Mátyás király utcai temetőben a sírját a szoborportréja díszíti, az új központi plakettek egyikén szerepel a neve. 2012-ben, halálának 20. évfordulóján a véndiákok szövetsége a család közreműködésével emlékkiállítást rendezett a tiszteletére, és hogy az emlékezés szála folyamatos legyen, a szervezők ezúttal a Partiumi Magyar Napok keretében rendeztek tárlatot alkotásaiból a szatmári Művészeti Múzeumban, a Vécsey-házban.
Muhi Sándor
