Szatmárnémetiben poénkodott Kovács András Péter

Napjaink egyik legfelkapottabb stand-up humoristája 1978 március 19-én látta meg a napvilágot Budapesten. Előadóként 2003-ban próbálta ki magát először a Komédium Színházban, majd Litkai Gergely invitálására 2004-ben csatlakozott az induló Godot Dumaszínház tagjaihoz. 2008-ban Karinthy-gyűrűvel jutalmazták, melyet nem csak elismerésnek, de megelőlegezett bizalomnak és kihívásnak tekint. A Showder Klub rendszeres fellépője az első partiumi vicckupa sztárvendége volt, a fellépés után az öltözőjében beszélgettünk.

— Azt olvastam rólad, hogy gyerekkorodban pap szerettél volna lenni. Mi változott azóta?

— Gyerekkoromban szemetesautón szerettem volna dolgozni, majd rájöttem , hogy ebből nem lehet megélni, és azután kezdtem komolyabban gondolkodni a papságon és a magyar-latin szakos tanári álláson. Időközben kiderült, hogy rendes családapának lenni is épp olyan nehéz hivatás, és sikerült betekintenem a klérus világába, ami korántsem olyan idilli és felhőtlen, mint amilyennek látszik.

— Nem először jársz Szatmárnémetiben, mit gondolsz, milyen a helyiek hozzáállása a stand-up műfajhoz, mennyire tudnak azonosulni az általad előadott poénokkal?

— Igen, ez a második alkalom, hogy a városban tartózkodom, és nagyon jó tapasztalataim vannak az itteni fellépésekről. Szerencsére értik a poénokat, a mostani produkcióban is voltak olyan finomságok, amiket nagyon jól vett a közönség, és helyenként meglepődtem, hogy például a Damu Rolanddal kapcsolatos hírek sem zavarták őket.

— Hogyan készülsz egy műsorra?

— Nekünk konkrétan az egész életünket kitölti ez a műfaj, ha eszünkbe jut valami azonnal leírjuk, szerkesztjük, színpadon csiszolgatjuk, majd megnyitjuk a csapot és tíz percben elmondjuk a tévében. Tehát nincs az, hogy én külön készülök a szatmári fellépésre, hanem átgondolom, hogy mi történt velem az elmúlt időszakban, és ezt megosztom az itteni közönséggel.

— Mennyi igazság elemet tartalmaznak az általad elmesélt történetek?

— Ezek annyira igazak, mint amennyire igaz az, hogy Jószef Attila művében tapsikoltak a jázminok, nyilván ez nem így volt, de úgy kell tálalni, hogy a közönség ugyanazt érezze, mint mi az adott helyzetben.

— Mennyire nehéz ez a műfaj?

— Nagyon nehéz, gondolj bele, hogy mi van akkor, ha kiállsz több száz ember elé, és ők nem nevetnek. A kollégáimmal együtt azon vagyunk, hogy egyre feljebb tegyük a lécet, az emberek pedig folyton azt várják tőlünk, hogy mindenre reagáljunk, viccesek és aktuálisak legyünk, ami eléggé megnehezíti a dolgot.

— Mi kell ahhoz, hogy valaki jó stand-up humorista legyen?

— Egyszerű, a Kovács András Péter nevet kell viselnie, na de komolyra fordítva a szót fontos, hogy ne ijedjen meg a mikrofontól és a közönségtől, ne féljen a kudarctól, legyen benne egy nagyfokú gátlástalanság, pofátlanság, de ugyanakkor rendelkezzen egy nagyfokú érzékenységgel is. Én azt mondom, hogy az, aki jó akar lenni ebben az egészben, az legyen színész, író, szerkesztő egy személyben.

— Melyik volt a pályafutásod legszebb és legkínosabb pillanata?

— A legszebb egyértelműen az volt, amikor egy lánybúcsúztatós társaság nekem ajándékozta a leendő ara alsóneműjét – azt hiszem, hogy egy férfi humoristának ez jelenti a pályfutása csúcsát. Kínos pillanatokból több van, de a legzavaróbb mégis az, amikor egy vállalati bulin hátat fordítanak a művésznek, hisz a kaja és a humorista is ingyen van, naná, hogy inkább az evést választják.

— Mennyire sikerült végigkövetned az első partiumi vicckupát, és mit gondolsz a versenyzőkről?

— A függöny mögött voltam, de a lényeget hallottam. Aranyosak voltak, és mivel nem saját poénokról volt szó, hanem viccekről, így gyakorlatilag csak a karakterek versenyeztek egymással, és az volt a lényeg, hogy ki mennyire szerethető, és mennyire tudja eladni magát a közönségnek és a zsűrinek.

Botos István