Szabadság és normalitás

A közösségekké formálódó egyénekből álló társadalom működése mindig válságban van. A pesszimisták azt állítják, hogy csak egy generációra vagyunk a kihalástól, ha nem történnek meg azok a változások, amelyek adnak még egy esélyt a megmaradásra, adnak még egy lehetőséget arra, hogy az ember átgondolja, tud-e olyan lépéseket tenni, amelyekkel legyőzi azokat a csábításokat, amelyek veszélyeztetik létét. Valóban a normalitás hiányzik a legtöbb ember életéből, az a normalitás, ami megkönnyítené az életét, ha nem arra törekedne folyton, hogy előnyökhöz, kiváltságokhoz, hatalomhoz jusson, hanem arra, hogy a lehetőségekhez viszonyítva gondolkodjon, éljen és hagyjon élni másokat is. A gyakorlat az, hogy az emberek nem a megoldásokat keresik, hanem ilyen-olyan érdekek érvényesítésének a lehetőségeit. Ilyen a szabadság és a normalitás. Mindkettő nagyon fontos, de az emberek különböző módon értelmezik ezeket a fogalmakat, másként akarnak szabadon és normálisan élni. Ezek a nézetkülönbségek oda vezetnek, hogy az egyének eltérő látásmódja miatt a közösségekben is értékrendkülönbségek alakulnak ki, ami természetesnek is tűnhet akkor, ha a gyakorlatban is érvényesül a sokszínűség, a másként gondolkodás elve. A valóságban nem ez történik. A társadalomban is elkezdődött a platformosodás, aminek a legfőbb hibája, hogy a platformok egyre nehezebben átjárhatók, nem egy esetben a platformokon belül is kialakulnak zárt rendszerek. Gondolok itt a politikai csoportosulásokra, melyeken belül az tapasztalható, hogy a politikai vezetés mindamellett, hogy elméletileg a választók akaratából jut pozíciókhoz, a gyakorlatban teljesen el van szigetelve a választóktól, az úgynevezett politikai elit kialakított egy rendszert, amelybe csak azok jutnak be, akiket oda beengednek, a beengedés pedig nem a választók akaratán múlik. Hasonló a helyzet a művészetplatformmal is. A művészet folyamatos fejlődésen megy át, a művészetélvezők száma viszont folyamatosan csökken, és azok, akik valamilyen módon megpróbálják követni ezt a fejlődést, nem igazán értik meg az alkotások üzenetét. Ha csupán az egyszerű hétköznapoknál maradunk, lehetetlen nem észrevenni, hogy a legnagyobb társadalmi platform a „szürkék” platformja, melynek tagjai vágynak ugyan a szabadságra és a normalitásra, de képtelenek szabadon és normálisan élni, mert abban a tévhitben bolyonganak, hogy a szabadság nem tűr kötelékeket, a normalitás pedig korlátozza a szabadságot. Ahhoz, hogy az emberek megtanuljanak látni és hallani — ezzel együtt élni —, szükség van olyan felismerésekre, amelyek tudatosítják, hogy a másként gondolkodás esélyt ad az egyén szabadságának, de az igazi szabadságot és normalitást csak közösségben lehet megélni.