Sport — gazdaság — politika
Ottónak komoly gyűjteménye van a híres angol-magyar 3–6-os mérkőzésről, s ezt szívesen mutogatja bárkinek, közben pedig elmondja, hogy ilyen csak egy volt, és alig van esély rá, hogy megismétlődjön. Ma is minden csapat minden alkalommal azért megy fel a pályára, hogy győzzön, de ez a lehetőség csak az egyik csapat számára adatik meg, no és ott van a döntetlen, de az csak a jövő esélyeit befolyásolja valamilyen módon jó vagy rossz irányba.
A foci szerepe nagyon megváltozott történelme folyamán. A változások során egyre jobban elveszti a sport jellegét: több benne a gazdasági érdek és a politika. Hosszú időkön át a focimeccseken a szurkolók a nemzeti érzés kifejezői voltak. Országok közötti válogatottmérkőzéseken egy-egy nemzet tagjai egyként szurkoltak nemzeti válogatottjuknak, így vált egy-egy emlékezetes mérkőzés történelmi eseménnyé a focirajongók számára.
Ottó nagyon sok olyan embert ismer, akik nem igazán értik a foci lényegét, óvatosan azt is el lehet mondani róluk, hogy unják a meccseket, csak azokat a válogatottmérkőzéseket nézik, amikor a legjobbak mérkőznek meg egymással. Olyan ez, mint egy újkori háború, ami a focihuligánok megjelenése óta nem mindig zajlik békésen. Ottót is inkább a nemzeti érzés vezérli, amikor meccset néz. Folyton azt a lelkesedést keresi a kedvenc csapatában, ami a magyar válogatottat jellemezte 1953-ban. Az anyagiasság jelei már ott is megmutatkoztak, de akkor még a sportszerűség és a nemzeti érzés vezérelte a csapatot a győzelem megszerzésére.
Mára már az anyagiak irányítják a focit, az anyagiasság pedig nagyon sokrétű. Ahhoz, hogy a csapat működni tudjon, meg kell teremteni az anyagi hátteret. Azok, akik ezt biztosítják, arra törekednek, hogy nekik is legyen meg belőle a hasznuk. Természetesen hiábavaló minden befektetés, ha nincs olyan csapat, amelyik képes a győzelem megszerzésére. Így vált eladhatóvá és megvásárolhatóvá a jó focista és a jó edző. Az adom-veszem módszer miatt megkérdőjelezhető, hogy mennyire érvényesül a nemzeti érzés a szurkolók körében, mennyire hiteles az, hogy egy afrikai származású focista, valamint egy nyugat-európai edző a szívére teszi a kezét a magyar (más országok esetén az ottani) himnusz eléneklésekor. Vannak focisták és edzők, akik az utóbbi tíz-tizenöt évben három-négy ország nemzeti himnuszának a felcsendülésekor is a szívükre tették a kezüket. Itt már az anyagiak kerültek előtérbe, nem a nemzeti érzés. Mondhatnánk azt is, a labdarúgás az a sportág, amit már nem csupán háttérből, hanem egyre nyilvánvalóbban gazdasági érdekeltségű személyek és cégek irányítanak. Minél nagyobb a befektetés, annál nagyobb az esély arra, hogy erős labdarúgócsapatok jöjjenek létre, melyek focistái között egyre többen vannak, akik számára a nemzeti himnusz csak egy aktuális „sláger”, hiszen a más országból szerződtetett focistát nem a himnusz érdekli, hanem a pénz.
Ottó — és sokan, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak — már-már ott tart, hogy a meccset nézve elkezd nosztalgiázni vagy azon töprengeni, hogy a labdarúgás inkább üzlet és politika, mint sport. De azt is el lehet mondani róla, hogy reklámhordozó. Ilyenformán hogyan választhatja ki egy szurkoló, hogy melyik a kedvenc klubcsapata: az, amelyiknek a játékosai az ő városából és annak környékéről kerülnek be a csapatba, de mindig kikapnak, vagy az, amelyik jelentős összegekért vásárolja meg a játékosait a nagyvilágból, és mindig győz?
Elek György
