„… sors elől szökve, mégis szembe sorssal…”

Ha jobban széttekintünk magunk körül, azt tapasztaljuk, hogy nem sok család van már, amelynek tagjai — ha csak rövid időre is, amennyire dolgaik megengedik — leülnek egymás mellé, és felidézik a nagycsütörtök eseményeit. Dsida Jenőnek a székelykocsárdi vasútállomáson megírt halhatatlan költeménye tökéletesen tükrözi a nagycsütörtöki hangulatot, ami nem más, mint a magára maradt ember vívódása. Nagycsütörtökön akarva-akaratlan átfut rajtunk a gondolat: sorsszerű-e, hogy ebben a sok kérdést magában hordozó világban olyan nagy veszély az elmagányosodás? A magabiztosság, a család, a munka szeretete ijesztő fogalmakká válhatnak, mert úgy tudjuk, hogy van, de igazán nem létezik az az erő, ami az egészet összefogja. Talán ez az elmagányosodás ad okot arra, hogy az emberek folyton a jövőt kutatják, mert valamit a múltban elrontottak, s emiatt nem tudják, mit kezdjenek a jelennel, folyton a jövőtől várják a megoldást. „Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” (Lukács 19, 10) — írja az evangélium. Mi veszett el, ami az embereket ilyen mélységes magányba sodorta? Miért ment át az optimizmus pesszimizmusba, a remény reménytelenségbe, a bizalom kétségbeesésbe, mit tud ezen változtatni a holnap? A nagycsütörtöki magányból tekinthet-e reményekkel az egyén — mi magunk — a minden választ megadó jövő felé? Mint említettem, nem sok család van már, amelynek tagjai nagycsütörtökön leülnek egymás mellé, hogy számba vegyék, mi az, ami a múltban elveszett, mi az, ami újraépíthető. Azok, akik a jelenben képesek körükből kiszorítani a magányt, és felismerik, hogy számukra már elkezdődött a jövő, olyan alkotókká válnak, akiket az alkotás megvéd, hogy a „szembesorssal” is kiállva megtalálják, ami elveszett, és élni tudják azt, ami elkezdődött. Nagycsütörtökön lehet félni annak a tudatában, hogy holnap nagypéntek, de lehet remélni abban a hitben, hogy lesz feltámadás.