Shakespeare(?) varázspálcája

Álmainknak bűvös erdejében jártunk a Szentivánéji álom pénteki bemutatóján. Csak előbb még kit megnevettetett, kit megdöbbentett a ma valóságát szemünkbe villantó görbe tükör…

Már szinte közhelynek számít a drámairodalom nagy klasszikusának örök és felülmúlhatatlan voltát emlegetni. Az is természetessé vált mindenki számára, hogy sok száz éves darabjai nemcsak úgy leporolhatóak, hogy minden kor nézője megtalálja bennük önmagát, de kimeríthetetlen kincstárukból minden előadással új és új színeket, tartalmakat lehet felszínre hozni. Ám a tartalommal megtölthető lehetőségeknek az a bősége, amit rendező és dramaturg ebben az ismerni vélt műben talált, minden várakozást felülmúlt.

A minden nézőt jókedvre derítő és a közös játékba bevonó meglepetést még a szemerkélő eső sem tudta elrontani: az előadás a színház előtt kezdődött. A darabbeli mesteremberek „a színház renoválásán” „dolgoztak”, elképesztően mai ruhákban és eszközökkel hidalva át stílusokat és évszázadokat. Anélkül, hogy az eredeti szövegtől túlságosan távol kerültek volna, csípős, szellemes paródiával teremtettek hangulatot és adtak néhány telibe találó fricskát a mának.

Ezt látni kell!

Ezután a sziporkázó ötleteknek olyan, mesterien kivitelezett sora jött, hogy ugyancsak kapkodhatta a fejét, aki lépést akart tartani velük. A darab szövege, jelenetei mögül szemünkbe villanó, napjaink társadalmának valódi arcáról és a közelmúlt történéseiről kíméletlen őszinteséggel valló görbe tükör képei éppen olyan hitelesek voltak, mint az őket minden átmenet nélkül váltó tündérmese hangulatos álomvilága, az öniróniát sem nélkülöző színházi utalások, vagy a cselekmény másik két szálát képező szerelmi történet, illetve a hercegi ünnepségre szánt előadás bonyodalmai. Keresztes Attila rendezése és Bessenyei Gedő István szövege ráadásul nemcsak a színészek játékának villámgyors váltásait tudta összehangolni és a kívánt ritmusban megtartani, hanem a nézőket is kézen fogva vezette végig a felfedezésre váró csodák birodalmán. Legalábbis azokat, akik hagyták magukat vezetni azután is, hogy a mindentudó varázstükörben megpillantották saját, valódi arcukat.

Álmok ligetében?

Az álmok hangokkal, képekkel s a színészi eszközök ezer leleményével megidézett varázsligetében végül is kigabalyodnak a cselekmény tündérek, manók és félreértések miatt összekuszált szálai. Megmaradnak azonban a jelképek és utalások évszázadokon átívelő, kemény és fájdalmas kérdései. Az athéni (vagy angol, esetleg szatmári?) mesteremberek (netán mai rendezők, színészek?) sokféleképpen értelmezhető játékának megszületése, előadása. A rá osztott szerep ellen eleinte lázadó, majd a többiek elvárásaihoz alkalmazkodó és ebbe a végül belehaló társuk (Gaál Gyula) Shakespeare–hoz méltóan beillesztett története. A Puck jelmezében félig Philostratként megszólaló, a tündérmesék ligetét immár végleg a színházba visszahozó Varga Andrea lélekbe markoló szavai az emeleti páholy emberi sorsok fölött dönteni képes hercegi udvartartásához (vagy a varázshatalommal bíró tündérekhez, netán a tudtán kívül is mindkettőt megtestesítő közönséghez?).

Akik vörösre tapsolták a tenyerüket, valószínűleg lesz elég bátorságuk megtalálni rájuk a választ.

Báthory Éva