Rossz nap után jobb

Ha magyarázkodnia kell, legtöbbször arra próbál utalni, hogy a szabadságának egy-egy aprócska részét veszíti el időnként, aminek rövid távon nem tapasztalható semmilyen negatív hatása, de fél attól, hogy idővel kialakul egy űr az életében, amit nem lehet újra betölteni.

— Ha rossz napom van — töpreng néha magában —, mondhatom azt, hogy holnap jobb lesz, de a rossz napon betöltetlen űr másnap nem pótolható, hiszen minden napnak csak a maga történetét lehet megélni, az is siker, ha az megtörténik, és nem marad újabb űr. Az az ember, akinek az életében sok az űr, sok a meg nem élt pillanat, a lelkében és a testében is hiányosságokat érez egy idő után, ezek a hiányosságok pedig nem pótolhatók. Sokszor elgondolkodom, mit tehetnék, hogy ne azon kelljen törjem a fejem, hogyan lehetne pótolni a hiányosságokat, hanem azon, hogy miként lehetne elkerülni a hiányosságok kialakulását. Erre kellene megtalálni a módszert mielőbb, mert minél hamarabb kezdjük el megakadályozni a hiányosságok kialakulását, annál teljesebb marad az életünk.

Jutka megpróbálja számba venni, mi az, amit elveszít a hétköznapok forgatagában, mi az, ami elmarad az életéből pótolhatatlanul. Az emberek nagy része abban bízik, hogy az elveszített dolgokat meg lehet találni, pedig ez nem így van. Az általa sokat említett szabadság kisebb-nagyobb részeinek elvesztése bizonyítható. Ilyenek például a gyerekkorban elveszített élmények, melyek egy része amiatt maradt ki az életünkből, mert társadalmi, gazdasági vagy egyéb okok miatt lehetetlen volt, hogy megéljük ezeket, másrészt mert mi mondtunk le olyan gyerekkori élményekről, amelyek elérhetők voltak, de mi akkor mást tartottunk fontosabbnak, vagy — elég sok esetben — úgy éreztük, hogy már túl nagyok vagyunk ahhoz, hogy gyerekként éljünk.

Jutka úgy érzi, a legnagyobb veszteségek most — a negyvenes éveiben — érik. Most jelennek meg a jelei azoknak a korábban rosszul értelmezett szemléleteknek, amikor a mindennapok örömeinek és élvezeteinek a nagy részét amiatt veszítette el, mert a tanulásra és a karrierépítésre koncentrált. Valamennyien egyetértünk azzal, hogy tanulni kell, minél több ismeretet kell elsajátítani, hogy amikor kitárulnak az utak, mindenki azt választhassa, amelyik az ő életcéljainak a legmegfelelőbb. Jutka is azt tervezte serdülőkorában, hogy nyelveket tanul, egyetemet végez, és olyan foglalkozást keres maga számára, ami jólétet, biztonságot és olyan életteret biztosít, ami széppé teszi az életét. A serdülőkorában, húsz-harminc évre előretekintve azt látja az ember, amit akar. Hiszi, hogy amit kitűz célul, azt el is éri. Miért ne lenne így?

— Negyvenévesen — állapítja meg Jutka — az ember, az emberek többsége elkezdi meglátni a valóságot. Meglátni azt, ami addig is ott volt, csak nem azt tartotta a fontosnak, nem arra koncentrált, hanem arról álmodozott, hogy majd az ő élete is olyan lesz, mint azoké, akikről sokat beszélnek, de nem látta őket senki. Akik terveztek, rohantak a céljaik után, majd rádöbbentek, hogy azok a célok közelebbről már nem azt adják, amiért folyt a küzdelem. Vagyis túl sok a kialakult űr, ami már betölthetetlen. Az összegyűjtött negyven évem tele van űrrel, tele van hiányosságokkal. A karrierem se épült fel, ha mégis, akkor igazán nem erre vágytam. Az elveszített örömökkel együtt elveszett az érzésvilágom is. Nem tudok érezni, nem tudok szeretni, csak az anyai ösztön maradt meg bennem, mert az egy ősi ösztön, ami ha rejtetten is, mindig ott van a testben.

Jutka megpróbálja újratervezni az életét. Most is — mint serdülőkorában — tud hinni, tud remélni, akár azt is elfogadhatónak tartja, hogy a sok-sok űr terhei alatt megélheti azokat a mindennapi örömöket, melyekre vágyott, de lemondott róluk a huszonegyedik századi, álmodozó és vágyakozó emberre jellemző módon. Az elveszített életörömök helyett lehet találni olyan élvezeti forrásokat, melyek mások ugyan, de megvan az ösztönző erejük. Azt viszont megtanulta Jutka, hogy ha rossz napja van, nem vigasztalja magát azzal, hogy holnap jobb lesz, hanem valamit tesz érte, hogy jobb legyen.

Elek György