Változtak-e a munkaerőpiaci viszonyok a pandémia kezdete óta?

Lepedus Istvánnal, a Laboro munkaerő-közvetítő portál munkaügyi tanácsadójával beszélgettünk, akivel azért álltunk szóba, hogy lássuk, változott-e a szatmári munkaadói/munkavállalói viszony a pandémia előtti viszonyokhoz képest, illetve hogy mivel lehetne feloldani az örök ellentmondást a munkaerőpiac két térfelén álló két résztvevő, az alkalmazó és az alkalmazott között.

Érdekli, de mégsem

A fiataloknak nemcsak azért nehéz elhelyezkedniük, mert nincs gyakorlatuk, a munkaadók pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy akárkit alkalmazzanak, hanem azért is, mert nem mindegyik fiatalnak van felsőfokú végzettsége vagy szakképzettsége, sokan nem munkahelyet szeretnének, hanem csak egy állást. Van egy réteg, amelyik elvégzett egy elméleti középiskolát, és ilyen diplomával a kezében kerül ki a munkaerőpiacra, vagy elvégzett egy szakképzést, de nem ért ahhoz, amit tanult, vagy nem szereti azt csinálni, amit tanult, és váltani akar. A „munkaerőpiaci lézengők” jellegzetessége, hogy közösségi portálokon megjelent állásajánlattal annyit interakcionálnak, hogy odaírják: érdekel. És aztán semmi. Nem kérdeznek rá, hogy pontosan miről is van szó, nem néznek utána a cégnek, nem érdeklődnek olyanoktól, akik már dolgoztak ott, hogy milyenek a körülmények.

Három felelős

Lepedus szerint az egyik nagy probléma az, hogy a legtöbb középiskolába jutó fiatal nem tudja, mit akar, szerinte hetedik, nyolcadik osztály környékén már illene útra tenni a fiatalt azután, hogy szülő, pedagógus és diák javaslata, véleménye egyaránt figyelembe van véve. „Én rendszerszemlélet szerint gondolkodom, ezért gondolom, hogy mindhárom félnek felelőssége van abban, ha egy középiskolás korú fiatalról nem derült ki, hogy mire van hajlama, mire lesz való az életben. Az iskola túlzottan elméletközpontú, még mindig az számít, hogy hányast írt a diák matekből, a szülők későn mennek haza, nem beszélgetnek a gyerekkel, nem mesélnek a munkájukról, nem kérdezik a gyereket az iskoláról, nem figyelik a tanulmányi előmenetelét, nem figyelik a hobbiját, és végül a gyerek a hibás azért, amiért nem érdeklődik a saját sorsa iránt, passzív. A ma érvényes megfigyelések szerint tizedikes, tizenegyedikes korban már meg lehet határozni, hogy a továbbtanulás vagy a szakképzés jelenti-e a munkaerőpiaci jövőt a fiatal számára, de persze ez sem mindenkire igaz, van, akiről 26–28 éves korára derül ki, hogy mihez van affinitása. Mindkét dolog természetes, ezzel önmagában nincs baj” — foglalt állást Lepedus.

Megbecsült szakmunka

Megélhetés szempontjából továbbra sem lehet lenézni a szakmunkát, figyelmeztet Lepedus, egy jól dolgozó, nyolc órában alkalmazott szakmunkás jól meg tud élni, nem csak a napi kiadások tekintetében, de váratlan kiadás miatt sem kell hitelhez folyamodnia, vagy lemondania új mosógép vásárlásáról vagy autó költségesebb megjavításáról. A lakhatás, azaz a saját lakás nem megoldható szakmunkásfizetésből, mint ahogy sok más ágazatban kapott fizetésből sem, ilyenkor kerül képbe a külföldi munka, ami először két-három évről szól, majd belekerül a fiatal szakmunkás egy végtelen spirálba, ami huzamosabb ideig tartó külföldi munkavállalást jelent, és amiből nagyon nehéz kiszabadulni.

Jó állás — rossz állás

Továbbra is érvényes az, hogy jól fizető, hosszú távú, kiszámítható és nyugodt munkakörülményeket biztosító munkahelyre még mindig nehéz bejutni — de ezek általában meghirdetve sincsenek, ismerősök, rokonok ajánlásai nyomán telnek be —, egy sok munkát igénylő, alulfizetett állás pedig kinek kell?! Előbbiben a munkavállaló kell magát megbecsülje, utóbbi állások esetében pedig az ilyet kínáló munkaadók kényszerülnek kompromisszumokra, mert nehezen találnak embert.

Princz Csaba