Régi és mai foci

Unalmas volt számomra az egész, úgy, ahogy van. Abban az időben minden falunak volt legkevesebb egy focicsapata, ugyanígy az iskoláknak, sok esetben az osztályoknak is.

Később éreztem rá — amikor már nagyobb lettem —, hogy mi volt az egésznek a lényege. Mennyire fontos volt a falusi vagy a városi embereknek, hogy azoknak a csapatoknak szurkoltak, melyek játékosai közülük kerültek a pályára, akik mindent megtettek azért, hogy legyőzzék az ellenfelet, mert egy győzelem öröme számukra mindennél többet ért. Serdülőként fokozatosan jöttem rá, hogy a szurkolók nagy része számára a foci nem csupán egy játék, egy sport, hanem sokkal több annál: egy közösség jelképe, a közösség erejének a megmutatása, a győzelem és a szabadság érzésének a megélése és sok más, amire a meccsen nem gondol az ember, de valahol benne van.

És jöttek a nemzetközi mérkőzések, amelyeken nem csak egy másik csapat legyőzése volt a cél, hanem megmutatni, hogy a nemzet, ahova soroljuk magunkat, jobb a másik nemzeteknél. A csapat — a mi csapatunk — minket képviselt. Ha győzött, mi is győztünk, ha veszített, mi is veszítettünk. Ha felcsendült a himnusz, mi is felálltunk, mert úgy éreztük, egyek vagyunk.

Felnőttkoromra akár meg is szerettem volna a focit, ha minden megmaradt volna a maga szabályai szerint. Teljesen érthetetlen volt számomra, amikor azt tapasztaltam, hogy egy falusi csapat tagjainak a többsége máshonnan érkezett, és pénzért játszott. Semmi sem érdekelte a játékosokat, csak az, hogy mennyi időre szerződik le, és mennyit fizetnek. Nem a közösségért játszott, hanem pénzért. Hasonló volt a helyzet a klubcsapatoknál is. Távoli országokból hoznak focistákat, akik szintén pénzért játszanak, és az sem zavarja őket, ha a nemzeti himnusz felcsendülésekor a látszat kedvéért a szívükre teszik a kezüket. Ilyenkor lehet azt mondani, hogy nem az a lényeg, ki játszik a csapatban, hanem az, hogy kinek a mezében lép pályára. A mezek szerepének növekedése miatt jelentéktelenné válik az ember belső érzéseit kifejező arcok szerepe. Innen már nem igazán beszélhetünk arról, hogy a nemzeti válogatott a nemzet tagjainak a közös érzéseit hordozza magában, hogy elérje a nemzet győzelmét. Innen már egy olasz, egy német vagy bármilyen edző irányításával, sok esetben több nemzetiségből származó focisták egy bizonyos nemzet színeiben küzdenek a győzelemért.

A „zsíros kenyér” meccsek korszaka már a múlté. Kérdéses viszont, hogy a mai foci mennyire sport, üzlet vagy egy közösség megtestesítője.

Elek György