Papszentelés: szolgálat az életen át

— Kérem, röviden mutatkozzon be: hol született, hol végezte tanulmányait, mit mondana el magáról?

Garcia Fernandez Daniel: — Spanyolországban születtem, keresztény családban nevelkedtem, Madridban, ahol tanulmányaimat is folytattam. Négy fiútestvérem van, én vagyok a legidősebb.

Jakkel Tamás: — Szatmárnémetiben születtem 1994. augusztus 25-én. Ugyanitt végeztem iskolai tanulmányaimat román tagozaton, előbb a Mircea Eliade Általános Iskolában, majd a Mihai Eminescu Főgimnáziumban, matematika-informatika szakon. Miután 2013 júliusában sikeresen érettségiztem, felvételt nyertem a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára, mely egyben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Teológia karának affiliáltja is. Ennek keretében előbb 2017-ben licenciátusi, majd nemrég — mindössze pár napja — mesteri fokozatot szereztem.

Megtévesztőnek tűnhet, hogy általában szigorú arckifejezésem van, különösen az oltárnál. Szerénységet és nagyképűséget egyaránt félretéve úgy vélem, a néhol komoly felszín alatt mégis egy jókedvű, életvidám lélek lakik.

Akik jobban ismernek, tudják, hogy a mosoly, a vidám tekintet ritkán hiányzik arcomról. Megesik néha-néha, hogy túl komolyan veszem az életet. Megfeledkezem róla, hogy ez csak egy „játék”, amit „egyszerűen” és „sportszerűen” kell játszani. Iskolai tanulmányaimból kifolyólag — és most gondolok itt a matematika-informatika szakra — mindenben a konkrét és a gyakorlatias dolgokat szeretem.

— Mikor érezte először a meghívást a papságra?

Garcia Fernandez Daniel: — A szüleim által kerültem közel az egyházhoz, ők beszéltek nekem Istenről, ők vittek el templomba. De akkor még nem volt igazi az Istennel való kapcsolatom. Fiatalkoromban lázadtam is a családom és Isten ellen, mert a gonoszra hallgatva azt gondoltam, hogy nem vagyok szabad, ha nem csinálhatom azt, amit mások, mert a családom keresztény. Egy ideig templomlátogatás, Isten nélkül éltem, rendszertelen, rendetlen módon. A világban kerestem a boldogságot.

Egy idő után rájöttem, hogy már nem akarom azt a hamis szabadságot, amiben éppen voltam, ürességet éreztem… Sokáig a magam akarata szerint éltem, bűnöket követtem el, és ezek miatt szenvedtem.

Egyszer aztán a szüleim leültek velem beszélgetni Isten szeretetéről, Jézusról, aki meghalt értem, hogy nekem új életem lehessen. Itt kezdődött számomra a megtérés ideje. Lassan visszatértem a templomba, rátértem a neokatekumenális útra, megéreztem Isten szeretetét a bűneim ellenére is.

Fatimában, egy zarándokúton érett meg bennem a gondolat, miszerint sokáig az én akaratom szerint éltem és szenvedtem, átadom tehát életemet Istennek, akaratomat Isten akarata alá engedem, ahogyan Mária is tette. Rövid idő telt el, és beléptem a szemináriumba Madridban, majd két év múlva kiválasztottak a szatmárnémeti Redemptoris Mater Missziós Szemináriumba.

Jakkel Tamás: — Kisgyermekkorom óta éreztem a vonzalmat az Úr oltára iránt. Ha meg kellene ragadjak a múltból egy pillanatot, és ki kellene neveznem hivatásom születése pillanatának, akkor azt hiszem, első ministrálásom lenne az. Emlékszem, nehezen vett rá édesapám, hogy odaálljak az oltárhoz. Azóta is néha vissza-visszavillan ez a kép lelki szemeim előtt, és hála tölti el szívemet, amiért akkor végül is „beadtam a derekam”.

— Mit jelent az ön számára a papi hivatás, milyen előképe van a papságról?

Garcia Fernandez Daniel: — Számomra a papság önátadást jelent, ahogyan Jézus Krisztus odaadta életét értünk. Ez az alap, amelyre épül a papságunk.

Jakkel Tamás: — Ferenc pápát idézném. Nemrég volt egy szép megfogalmazása és egyben buzdítása is a papi hivatással kapcsolatban: „A pap legyen híddá ég és föld között!” Szavakba öntötte, amit bensőleg érzek a papi hivatással kapcsolatban. Minden pap, tehát az én feladatom is híddá lenni, kapcsolatot teremteni ég és föld között. Hozzáférhetővé tenni a mennyeit.

— Volt-e olyan papi, egyházi személy, aki nagy hatással volt önre életpéldájával, tanúságtételével, esetleg segítette a pálya megválasztásában?

Garcia Fernandez Daniel: — A neokatekumenális közösségben találkoztam emberekkel, akik az evangelizációért áldozták életüket, elhagyták az országot is, hogy Jézus Krisztus örömhírét hirdessék. Nemcsak papok tettek így, de világiak, családok is. Ez nagy hatással volt rám, és fontos példa volt számomra. Én is így akartam tenni, életemet felajánlani, hogy Isten vigyen, ahová akar. Isten így hívott meg engem, hogy missziós pap legyek.

Jakkel Tamás: — Természetesen volt, sőt, voltak ilyen nagy hatású személyek. A buzgó kicsi ministráns számára a pap bácsi a „szuperhős”, olyan akar lenni, mint ő, különösen, ha látja, hogy valóban élethivatásszerűen teljesíti szolgálatát. Istennek hála több ilyen pap mellett is volt lehetőségem felnőni, akiket szemlélve éreztem: jó papnak lenni. Név szerint: Sövér István és Pitó Lajos nagyváradi egyházmegyés atyák, valamint Szinovácz György atya, aki nemrég hunyt el.

— Hogyan tekint vissza a teológiai évekre?

Garcia Fernandez Daniel: — Különleges idő volt ez, és nagyon hamar eltelt. Sokat tanulhattam, de még fontosabb, hogy különleges kapcsolatot alakíthattam ki Istennel, illetve a Szentírással. A szemináriumban megtanulunk szolgálni, önmagunkat odaajándékozni. Végső soron pedig a pap élete folyamatos szolgálat és önátadás.

Jakkel Tamás: — Hat tanévet töltöttem a gyulafehérvári alma materben. A hivatás letisztulásának, kikristályosodásának, a szellemi és lelki felkészülésnek az ideje volt ez. Hosszú volt-e vagy rövid? Most így visszatekintve határozott röviddel válaszolhatok, ám úgy vélem, teljes bizonyossággal azt mondani, felkészültem, súlyos kijelentés lenne. A fejlődés egy élet feladata.

Hat évig voltam szeminarista, pappalánta. Az alma mater megadta az alapot, megerősítette a hivatás gyökereit, és most útnak indít abban a reményben, hogy az élet viharai ezt a palántát megtépázhatják ugyan, de ki nem téphetik. Adja Isten, így legyen!

— Hamarosan pappá fogják szentelni. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?

Garcia Fernandez Daniel: — Számomra ez csodaszerű, különösképp, hogy gyermekként sohasem gondoltam arra, hogy majd pap leszek Szatmáron. De Isten vezeti a történelem fonalát, az életem fonalát, amely így egy kaland része lett. Boldog vagyok, hogy Isten így vezeti az életem.

Jakkel Tamás: — Kettős érzés fog el. Életem meghatározó határvonalához érek: egyrészt célba érés, másrészt startvonal. Örvendek és boldog vagyok, hogy elérhetem azt, amire több éve vágyom, illetve izgatottan várom, hogy beállhassak az Úr szőlősébe.

— Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?

Garcia Fernandez Daniel: — Nincs erre vonatkozó tervem. Legyen úgy, ahogyan Isten akarja! Missziós pap leszek, egy ideje Szatmárnémetiben vagyok, holnap pedig, ha Isten úgy akarja, oda megyek szolgálni, ahová Isten a püspököm által küld.

Jakkel Tamás: — Elvárásokkal élni nem túl célravezető. Aki arra vár, hogy…, aztán esetleg mégse az lesz… Aki elvárással él, nem tud a jelennek örülni. Ezért nem vagyok az elvárások embere.

Hogy milyen pap szeretnék lenni, azt papi jelmondatom sugallja. A második korinthoszi levélből vettem: „Elég neked az én kegyelmem.” Ezzel biztatja az Úr Szent Pált apostoli munkája végzésében. Ezt kaptam és kapom én is. Állandóan fülemben csengő refrén.

Tűnhetne ez nagyon szerény jelmondatnak, ha pusztán profánul közelítenénk meg, viszont keresztény olvasatban nagyon is mély mondanivalója van, illetve igen nagyra vágyó kérésre kapott válasz. Az Úr kegyelmére szeretnék építeni, az ő segítségére szeretnék támaszkodni. Az ő dicsőségét és főképp az ő szeretetét szeretném sugározni. Mint egy ablak, mely engedi, hogy átsüssön és bevilágítson rajta keresztül a nap. És amint már említettem, híddá szeretnék lenni embertársaim számára, mely a mennybe vezet az élet sodró folyóján át.

— Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között?

Garcia Fernandez Daniel: — Ha az evangélium szerint élünk, és alázattal követjük Jézus Krisztust, a világ majd érdeklődni fog életünk iránt. Jellé kell válnunk az életünk által. A világ belefáradt az üres prédikációkba. Ha én egyet mondok és másként élek, magam ellentmondásává válok. Ezzel ellentétben például, ha valaki szereti ellenségeit, kivívja a világ érdeklődését. Mindez azonban csak úgy lehetséges, ha szoros kapcsolatban maradok Istennel.

Jakkel Tamás: — Egyetlen esélye a papnak, hogy Krisztus megjelenítője legyen embertársai között, ha képes a krisztusi magatartást magáévá tenni. Mire gondolok? Ha úgy cselekszik, ahogyan azt Krisztus tenné. Üssük csak fel a Szentírást! Számtalan követendő példát hagyott Jézus az evangéliumban.

Akkor válhat Krisztus megjelenítőjévé a pap, ha mer a bűnösök felemelőjévé lenni (Mk 2,15), ha szívén viseli a rábízott nyáj sorsát, ha észre tudja venni a szükséget szenvedőt, ha bekötözésére siet a sebesültnek, ha alázatosságban és főképp egyszerűségben élen tud járni, ha szabaddá tudja tenni magát földi hírnévtől és javaktól. És végső soron, ha képes egész életét övéiért odaadni.

Józsa János