Néptánc- és népdalkavalkád — esőben is

A PMN Kossuth-kerti kavalkádjának nemcsak egyik védjegye, de elmaradhatatlan alappillére is a népzene és néptánc, s hogy a szatmáriak mennyire magukénak érzik ezt a védjegyet, azt mi sem igazolta jobban, mint a fák, az esernyők alá behúzódott nézősereg.

Lassan két évtizedes szállóige, miszerint „a PMN a második legjobb dolog Szatmáron”, s hogy ez így van, az nagy részben köszönhető a különösen gazdag népzenei és néptáncfelhozataloknak, az éjszakába nyúló táncházaknak, a kézműves-foglalkozásoknak, a megunhatatlan népi játszókertnek és természetesen a gyermekkort idéző, nagymamák által készített „egyszerű népi ételeknek”, pontosabban a bogdándi bélesnek, sárközi fánknak és hólabdának, sváb strudlinak.

Az idei Kossuth-kerti forgatag messze nem a szervezők elképzelései szerint alakult — viszont a szatmáriak ismételten bebizonyították (mint az ilyen fesztiválok-napok történelmében már oly sokszor): ha valami érdekli őket, nincs az a szél, nincs az az eső, ami eltérítené őket szándékuktól. Igaz, szombaton délelőtt még messze nem volt szükség sem az esernyőkre, sem az esőkabátra — annál inkább az Aranykapu Egyesület Füveskertjében kínált finom (és természetes) szörpökre, valamint teákra, amiket a nagyok a szőttesekkel-varrottasokkal „megterített”, hangulatos raklapasztalok mellé csüccsenve kortyolgattak, amíg a kicsik önfeledten s véget érni nem akaróan horgásztak a teknőtóban, kavarták az ebédet a főzősarokban, és csodálkoztak rá a hagyományos kirgiz nemezsátorra s a benne lévő tárgyakra, nézték elvonszolhatatlanul a nemezelés, a bronzművesség, a viaszszobrászat mozdulatait, csodálkoztak szinte tátott szájjal a hatalmas kovácsfújtatóra, no meg a Hollóének Hungarica muzsikusaira. Közben mondhatni futószalagon gyártódott (és mégsem volt elég a kígyózó sorok tanúsága szerint) a bogdándi béles, a krumplival, lekvárral töltött strudli (a majtényi asszonyok kezdtek kicsit aggodalmaskodni, hogy talán mégsem tart ki estig az a 100 kiló liszt, amennyiből sütötték a sváb finomságot) — délután már népzenei dallamokra. Ugyanis a kis színpadon a Borókagyökér Egyesület szervezésében váltották egymást a tánccsoportok, azaz a bogdándi Rozsmalint (akiknek szó szerint kicsi volt a színpad), a Röpike, a mikolai Gyöngyösbokréta, a Szamoshát, a szilágyszéri Kukurók, a krasznai Bokréta, az érmihályfalvi Nyíló Akác, akik a Szikes és a Sugalló zenekar muzsikájára ropták a szatmári, tövisháti, szilágysági, magyarbődi, széki, mezőségi, de még délalföldi táncokat is — közben pedig a nagyváradi Francisc Hubic Népművészeti Iskola népi énekesei, valamint Brugós Anikó nyújtott át egy-egy, Erdély különböző tájegységein „termett” népdalcsokrot. Természetesen az eső a kis színpad környékét sem kerülte el, de a nézőket nem lehetett olyan könnyen eltéríteni az ördög mesterségétől: ki fák, ki ernyő alá húzódva gyönyörködött a lépésekben, dallamokban, és tapsolta meg mérhetetlen örömmel a táncosokat. A mérhetetlen népszerűségnek örvendő, s rendszerint késő éjszakába nyúló szabadtéri táncházat azonban sajnos elmosta az eső — aki mégsem akart lemondani róla, az a Borókagyökér Lépésházában perdült táncra.

A vasárnap sem telt el néptánc nélkül — igaz, a hol szemetelő, hol elálló esőben a megszokottnál, megérdemeltnél kevesebben álltak a nagyszínpad előtt és köszönték meg tapssal a nyíregyházi Szabolcs Néptáncegyüttes színes előadását.

Szabó Kinga Mária