„Nem tekintem lezártnak a munkát”
— Egy tevékenységekben gazdag életút vezetett oda, hogy megkapja az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életműdíját. Hogyan indult ez a pálya?
— Tősgyökeres szatmári vagyok, ismerem a klasszikus magyar irodalomnak a Szatmárhoz kötődő részét és azt a kulturális szerepet, ami ehhez a városhoz és a történelmi Szatmár megyéhez kapcsolódik. Nagyon sokat köszönhetek Balogh Béla nagybányai levéltárosnak, aki rendelkezésemre bocsátotta azokat a Szatmár térségére vonatkozó levéltári anyagokat, melyek a megyésítéskor Nagybányán maradtak. Ismerve azt a gazdag művelődési múltat, ami Szatmár megyét jellemzi, úgy döntöttem, hogy megismertetem azokat másokkal is.
— Mondhatjuk azt, hogy ez egy egyéni kezdeményezés volt.
— A kezdeményezés egyéni volt, majd kaptam segítséget több irányból. Miután belekeveredtem a politikába, sok más politikussal egyetérve azt a vonalat képviseltem, hogy a kultúra az, ami különböző politikai nézeteinken túl egyesíteni tudta az itt élő magyarságot, és segített abban, hogy Sütő Andrást parafrazálva emeljük fel fejünket az alázat porából. Az 1990-es év maga adta, hogy megemlékezzünk nagyjainkról. Ekkor indultak be a Kölcsey-, a Rákóczi-, az Ady-, a Szilágyi Domokos-, a Dsida- és más megemlékezések. Innen indult el, hogy felvállaljuk azoknak a kulturális értékeknek a népszerűsítését, amelyek a jelenlegi Szatmár megye területén vannak. Kezdetben volt, aki fanyalgott, azt mondta, nem fognak megélni ezek a rendezvények, csak egy-két évet. Később bebizonyosodott, hogy ezek a rendezvények több mint három évtized alatt mindig adtak valami újat. Én hiszek abban, hogy ez a mostani nyomorúságos helyzet is meg fogja szülni, hogy az időhöz és a korhoz idomulva ezek a rendezvények lépést tudjanak tartani a változásokkal, és vonzók maradjanak. Természetes dolog, hogy az élet gazdagodik, nem lehet összehasonlítani azt az óriási lelkesedést, ami a kezdetekkor volt tapasztalható. A lelkesedés csökkenése után is kötelességünk megemlékezni a nagyjainkról, és építeni a kultuszukat. Nem kell sajnálkozni azon, hogy kevesen vannak ezeken a rendezvényeken, meg kell tartani azokat. Az 1990-es évek elején az volt az érdek, hogy összefogjuk az embereket. Sokat köszönhetünk az egyházaknak is ezeknek a rendezvényeknek a beindításában.
— Én nagyra becsülöm a Páskándi Géza- és a Szilágyi Domokos-megemlékezéseket, hiszen ők ismeretlenek voltak a szatmáriak számára.
— Páskándi Géza életének és munkásságának a megismertetése amiatt vált fontossá, mert nagyon sok lexikonban és internetes oldalon még ma is téves adatok szerepelnek róla. Fontos lenne alapos tanulmányokat végezni anyakönyvekben és iskolai iratokban, hogy tisztázni lehessen a nevek használatát. Nem tudjuk, hogy ki volt első osztályban Páskándi tanítója. A szatmárhegyi iskola akkori igazgatója Miklós Géza volt. Nem beszélünk Páskándi első házasságáról, amit Madelaine Fortunescuval kötött. A Secolul 20-nél dolgozott, segítette Páskándit, aki nem használhatta a nevét, hogy románból magyarra fordítson s ilyen formában pénzhez jusson. A hölgy oroszból fordított, és elismert könnyűzenei énekes volt. Amikor megkötötték a házasságot, nyilvántartásba vették Szatmárhegyen is, ahol Furtunescuként szerepel. Bezdec István, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanára elkobozta Páskánditól azokat a könyveket, melyeket vasárnaponként vásárolt az ócskapiacon, amikor kiszökött a kollégiumból. Kérdés, hogy ezek a könyvek bekerültek-e az iskolakönyvtárba, és vannak-e róla feljegyzések. Tehát sok mindent lehetne, kellene még tisztázni.
— Nagyon sok neves személy vett részt a harminc év alatt megszervezett rendezvényeken. Hogyan sikerült elhozni ezeket a politikusokat és irodalomtörténészeket?
— Egyik hozta a másikat. Nagyon sokat segített Pomogáts Béla és Katona Tamás. Miután részt vettem nemzetközi tanácskozásokon, nagyon sok neves személyiséggel találkoztam, akik később eljöttek Szatmárnémetibe. Később sokat jelentett, hogy megismerkedhettem Várkonyi Ágnessel és Köpeczi Bélával. Ezeknek a találkozásoknak külön történetük van.
— A díjátadó gálán azt mondta: „Az átvett díj megnevezése ellenére, alig több mint nyolcvanadik életévem betöltése előtt nem tekintem lezártnak, magam szempontjából befejezettnek a munkát. Várom, s remélem, teljesülni fog, hogy mielőbb folytatni, gazdagítani tudjam, ami életem lényegét meghatározza. Úgy érzem, sok még a teendő, ennek a helynek a szellemében szólva, ahol most állok, az aratni való sok.” Mi az, amit még meg akar tenni?
— Legyenek fenntartott kulturális intézményeink, hogy a kultúraszervezők ne kelljen mindig kolduljanak! Harminc évvel a rendszerváltás után tisztázni kellene, melyek azok a kulturális rendezvények, amelyeket éltetni kell, ezeknek biztosítani kell az anyagi kereteket. Terveim között szerepel a Kölcsey-szülőház tulajdonjogának törvényes keretek közötti megszerzése, szatmári értelmiségiek könyvtárának létrehozása Szatmárhegyen, és az is, hogy Szatmárhegy művelődési otthona és könyvtára kapja meg a Páskándi Géza nevet — ha viselheti iskola, művelődési otthon a Scânteia egykori párttitkárának, Viorel Sălăjannak a nevét, Baba Novacon (Lajosmajor) az egykor pártaktivistaként is tevékenykedő Ion Vădanét kapta meg a kultúrotthon. Érthetetlen Szűcs Szabolcs, Szatmárhegy polgármesterének az évek óta folyó halogatása. Idén lesz 175 esztendeje Petőfi Sándor és Szendrey Júlia megismerkedésének. Nyitánya lehetne az erre való emlékezés, valamint a jövő évi házasságkötési évforduló a 2023-ra tervezett Petőfi-évnek. Konkrét tervjavaslatot készítettem erről. Kiadványokról, egy turisztikai szempontból kívánatos Petőfi-út létrehozásáról, ehhez kapcsolódna az erdődi elképzelés is. Több szempontból is áldásos lenne a Debrecen–Nagykároly, majd pedig a Nagykároly–Szatmárnémeti vasútvonal átadásának 150. évfordulójáról megemlékezni, hiszen azzal megnyílt az út Párizs és Moszkva felé. Ez utóbbi két ötletet Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere messzemenően támogatja. Ezek mellett természetesen folytatni szeretném a hagyományos rendezvények megszervezését.
Elek György
