Most is lélegzünk, csak másként…
Időnként ez persze próbára tesz, különösen akkor, amikor hét ágra süt odakinn a nap, én pedig a sötét konyhában szürcsölgetem a reggeli gyömbérteám, és az egész nap rendelkezésemre áll ahhoz, hogy vérbeli profizmussal csináljam a jó nagy semmit. Megjegyezném, hogy eddig elég jól megy. Öröm az ürömben, hogy ez azért nem mindig van így. Döbbenten tapasztalom, hogy még így is, ilyen körülmények között is milyen hamar elröpül egy nap. Igyekszem feladatokat adni magamnak, hogy ne folyjon ki az ujjaim közt az idő, ha pedig úgy alakul, hogy ellustálkodom a napom nagy részét, most először nincs miatta bűntudatom.
A társulattal sem állt le teljesen a munka, akadnak itthonról végzendő tennivalók, bár mondanom sem kell, hogy ezen folyamatok nem mérhetők össze azzal az élménnyel, amit a közönséggel és a partnerekkel való hús-vér találkozás jelent. Szakmailag sűrű időszak következett volna, elmaradt egy bemutatónk, ami a nagyváradi Szigligeti Színház és a Harag György Társulat koprodukciójaként került volna műsorra. Néhány fesztiválmeghívásunk is a bizonytalan jövőbe tolódott, melyeket én személy szerint nagyon vártam, többek közt azért is, mert egy-egy ilyen elutazás alkalmával egy nagyot lélegzik közösen a csapat. Most is lélegzünk, csak másként…
Alapvetően nem dramatizálom túl a karantént, többnyire jól elvagyok a kis burkomban. Ám a családom nagyon hiányzik. Aggódom a nagymamáim miatt, akiket most ugye nem tudok látogatni. Bízom benne, hogy ez az egész állapot már nem tart soká, és a végén úgy tudjuk majd egymást ölelni, olyan hálával telítetten, mint azelőtt soha. Ugyanezt remélem a kollégáimmal kapcsolatban is… Ezt a sok energiát és szeretetet, amit itthon felhalmozunk, egymásba öleljük majd egy szerencsés és félelemtől mentes viszontlátásban.
Budizsa Evelin,
a Harag György Társulat tagja
