Monológ reggel, munkába menet

A napfényesnek induló reggeleken köddé vált a pára, a nap elszürkült, nem ragyogta be a kenyérüzlet ablakát, csak a kenyér illata hívta fel a figyelmet, hogy ez az éjszaka is megfejthetetlen álmokkal ért véget. Szótlanul haladunk egymás mellett, hideg a kezünk és a tekintetünk is, teljes a közöny, pedig az a pár száz méter, amikor minden reggel együtt haladunk el a háztól a városnak azon pontjáig, amikor elválunk egymástól, hogy ki-ki mehessen a maga munkahelyéig, rövid ahhoz, hogy megbeszélhetnénk a dolgainkat.

Én gyakran elmondom, hogy a mindennapoknak csak akkor van értelmük, ha azok szabályszerűen történnek, ha nem csak megígérünk dolgokat, hanem be is tartjuk azokat. A különös az, hogy te nem is ígérsz, így nem mondhatom, hogy nem tartod be a szavad. Ha nincsenek szabályok, bármi lehetséges — mondom gyakran —, bármi kiszámíthatatlan, a gesztusok, melyek arra utalnak, hogy felnőttként vigyázol rám, észrevétlenül, amikor elválunk egymástól, és megy mindenki a maga dolgára, a maga útján. De te arra is képtelen vagy, hogy akár formaságból kipréselj magadból egy mosolyt, egy szót, egy odafigyelésre utaló mozdulatot. Képtelen vagy egy tekintettel eloszlatni a ködöt, megszépíteni akár egyetlen eltorzult szemrebbenést. Sokáig képesnek tartottalak arra, hogy te más lehess, mint aminek látnak az emberek, képes vagy átvilágítani a ködöt, és a körülötted lévőket megváltoztatni, ha azok addig nem voltak tökéletesek.

Később rájöttem, hogy csak az változtathat, aki megváltozik, csak az lehet más, aki felismeri magában a változás szükségszerűségét. A legnagyobb változások mindig akkor kezdődnek el, amikor kezdenek elfogyni a kapaszkodók, amikor új kapaszkodókat kell keresni. A változás egyik legfőbb oka a bizonytalanság, amikor elválunk egymástól, és megy ki-ki a maga útján, a maga dolga felé, amit csak részben lehet elválasztani, csak részben lehet azt mondani, hogy az én dolgom, a te dolgod. Csak részben lehet elválasztani a feladatköröket, mert ha az megtörténik, elkerülhetetlen lesz majd otthon a csend, a távolságtartás. Létrejön egy bizonytalanság, ami tovább növeli a távolságot addig, amíg már nem keressük a visszautat, és teljesen a feledésbe merül az, ami összekötött minket. A belenyugvás a legnagyobb veszély. Amikor ott van a kérdés, de nincs meg rá a válasz. Nem keressük a választ, mert félünk, hogy nem tudunk úgy közeledni egymáshoz, hogy a választ a megoldás kulcsaként fogadjuk el. Az embert a stílusáról ismerik fel, a szókincséről, ezen sokszor változtatni kell, ki-ki a maga módján, kívülről vagy belülről, nem farkasszemet nézni önmagunkkal, ha úgy érezzük, hogy értelmetlen az, amit teszünk, de nincs erőnk a változtatáshoz. Nincs erőnk bevinni egy új színt, egy új formát az életünkbe, kinyitni egy ablakot, és kitekinteni a világba, megállni egy út szélén, és figyelni az ott elhaladókat. Mert lehet akár nézőpont kérdése is a világlátásunk, kettőnk vagy akár egyéni életünk külön-külön. Építhetünk tapasztalatokra: a másokéira, a magunkéira. Elgondolkodhatunk azon is, hogy mennyivel jobb, ha változtathatunk, mint ha minden így menne tovább. Mondhatjuk azt is, hogy mi ilyenek vagyunk, egyéniek és különlegesek, átlagosak, bárhova beilleszthetők. Ugyanolyanok vagyunk, mint mások, de valahogy mégsem, mert mások nem értenek, tehát kilógunk a sorból.

Most is éppen munkába megyünk. Szótlanul haladunk egymás mellett egy-két méter távolságra — azért mások mégsem ilyenek —, egyszer csak szétnézel az utcán, átsietsz a másik oldalra, viszlát nélkül, puszi nélkül, mosoly nélkül…, esélyt sem adva a változásnak, egy emberibb életforma kialakulásának. Fáradtnak és gondterheltnek mutatod magad — lehet, hogy az vagy, de ha igen, akkor miért nem akarsz változást, és miért nem akarok én, ha fáradt és gondterhelt vagyok?

Elek György