Minden, ami magyar és ami a magyart magyarrá teszi: a Himnusz
Arról nincsenek feljegyzések, milyen időjárás volt 1823. január 22-én Szatmárcsekén — talán olyan zord tél, amikor még a kutyát sem engedik ki a házból, s ez a kényszerű bezártság késztette Kölcseyt, hogy letisztázza a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból kéziratát, vagy úgy érezte: itt az ideje bemásolni abba a bizonyos kéziratcsomagba és dátumozni az írást.
Kétszáz évvel később, 2023. január 22-én tavaszias napsütés és nyíló hóvirágok üdvözölték a Magyarország, Erdély, Partium, Kárpátalja legkülönbözőbb pontjairól érkezett emlékezőket. Az ünnepi rendezvénynek hagyományosan a református templom adott otthont, ahol ökumenikus istentisztelet keretében Palánki Ferenc, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megyéspüspöke és dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke mondott igehirdetést, Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke, és Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita pedig áldást.
Nem vagyunk bűntelenek, de erényeink is számosak
Méltó és igazságos, hogy a magyar kultúra napja a Himnusz megszületésének napja, hiszen ezeréves távlatban sincs másik alkotása a magyar kultúrának, amely képes lenne úgy felemelni szíveket, mint a Himnusz, s ha arra a lehetetlen vállalkozásra adnánk a fejünket, hogy egyetlen műbe kellene sűríteni mindent, ami magyar és ami a magyart magyarrá teszi, akkor a Himnuszt kellene választani — summázta a magyar kultúra napi ünnepi beszédében Orbán Viktor miniszterelnök. Mint felidézte, ő maga öt nappal korábban, Duray Miklós felvidéki politikus losonci temetésén énekelte a Himnuszt — nem búcsú gyanánt énekelték, hanem azért, hogy fel- és beemeljék őt az örökkévalóságba, a magyarok panteonjába. A kormányfő emlékeztetett arra is: bár műfaját tekintve a Himnusz imádság, fohász és jeremiáda, s így a bűnbánó alázat mély és komoly testtartását követelné, a Himnuszt mégsem térdepelve és végképp nem leszegett fejjel énekeljük, hanem egyenesen, rendíthetetlenül állva, szinte szilajul és mindig felemelt fejjel. Amikor Kölcsey versét olvassuk, vagy Erkel dallamát énekeljük, úgy érezzük, hogy a nekünk szánt üzenet valahonnan a múlt feneketlen kútjából száll fel hozzánk, mintha nemzedékek százainak, az előttünk élt magyarok történelem előtti idők ködébe vesző, legelső őseinktől kiinduló, minden eddig élt magyart magába ölelő üzenete lenne, amely nem csak nekünk szól, de minden ezután születő magyar szívét is célba veszi. „Amikor olvassuk, nem Kölcsey Ferencet képzeljük magunk elé, nem a költő és nem is a Jóisten alakja rajzolódik ki, hanem az a rejtélyes megragadhatatlan és behatárolhatatlan valami bontakozik ki a történelem gomolygásából, amit magyar sorsnak és géniusznak nevezhetünk.” – mondta, hozzátéve: ugyanakkor a Himnusz arra emlékeztet bennünket, hogy nekünk magyaroknak is - mint minden keresztény népnek, amely érti, mi a bűn és a megbocsátás - jó okunk van a bűnbánatra.
"Mi magyarok sem vagyunk bűntelenek. Hibáink és fogyatékosságaink is számosak. A kérdés csak az, mit kezdjünk ezzel a fel- és beismeréssel" - tette hozzá. De Kölcsey papírra vetette a magyar történeti irodalom legfontosabb mondatát: "Megbűnhődte már e nép a múltat és jövendőt" — viszont ez a mondat „nem bónusz, szabadjegy vagy menlevél további bűnök elkövetésének esetére. Keresztény lélekkel ez a mondat annyit tesz, hogy bár bűneink száma és mértéke lehet magas, de a Jóisten mégsem törölt el bennünket a föld színéről. Ha meg is büntetett bennünket, de megengedi, hogy folytathassuk a történelmünket — ennek az lehet az egyetlen oka, hogy erényeink és érdemeink is számosak, vagyis kiérdemelhettük, hogy jövőnk lehessen. Sok olyan nép volt, melyeknek sorsáról a történelem ura másképpen rendelkezett, és úgy tűnik, most is vannak olyanok, amelyek eltűnésre ítéltettek. Ha igaz, hogy megmaradásunk nem vakszerencse, hanem a Jóisten segedelmével megvívott politikai, katonai és szellemi küzdelmek, ütközetek és szabadságharcok eredménye, akkor arra is érdemes keresnünk a választ, hogy mivel érdemeltük ki, hogy még mindig mi lakjuk a Kárpát-medence közepét, és még mindig miénk mindaz, ami belőle kisarjadt.” – fogalmazott, hozzátéve: ez még akkor is igaz, ha az összehúzódó és kitáguló szív ritmusához igazodó Magyarország most éppen az összehúzódzkodás állapotában van.
Megmaradni annak, akik vagyunk
Gondolatai folytatásában Orbán Viktor hangsúlyozta: legnagyobb küzdelmeinket - hol békés, hol háborús eszközökkel - valójában mindig azért vívtuk, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk, úgy élhessünk, ahogy mi akarunk, és ne úgy, ahogy mások — legyen szó oszmánokról, Habsburgokról, németekről, szovjetekről — megmondják nekünk. Mint hangsúlyozta, mindig megtaláltuk a saját élet ösvényeit, és akkor is, amikor nem lehetett nyíltan felírni a zászlóra, akkor is tudta mindenki, hogy "vagyunk, akik voltunk és leszünk, akik vagyunk".
A kormányfő úgy fogalmazott, bár minden irányból szárazföld veszi körül Magyarországot, valójában szigetország: 1100 éve a magyarok idejöttek, kijelölték szálláshelyüket idegenek között és szorításában, náluk méretesebbek árnyékában berendezték államukat, és kialakították az élet magyar rendjét, amelyet tartunk azóta is. "Beszéljük a mindenki más számára érthetetlen nyelvünket, írjuk a mások számára hozzáférhetetlen mélységű és magasságú irodalmunkat, és mások számára követhetetlen észjárással navigáljuk az országot az európai hullámverésben. Mi mondjuk meg, ki jöhet be, ki maradhat itt, ki élhet velünk és ki nem. Mi akarjuk meghatározni azt is, hogyan kapcsolódhat össze az életünk a szomszédainkkal. Nem jobbak vagy rosszabbak vagyunk, hanem mások. Ezt a másságot a magyar kultúra adja, amelynek ma van az ünnepnapja.” – mondta.
Ünnepi beszéde zárásában Orbán Viktor rámutatott: a Himnusz üzenetét és mélyebb értelmét Lukács evangéliuma 21. fejezetének 28. sora világítja meg — összetartozó sorok, mintha ugyanaz a szellem írta volna azokat: 'Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt', ezért 'Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket!'
Kölcsey-emlékplakettek és -érmek
Az ünnepség folytatásaként átadták a Kölcsey-emlékplakettet — az 1995-ben alapított Kölcsey-emlékplakettel a magyar művésztársadalom azon képviselőit tüntetik ki, akik alkotásaikkal és életművükkel hozzájárultak a magyar és az egyetemes kultúra gazdagításához.
Idén Berkesi Sándor Kossuth-díjas karnagynak és Varnus Xavér orgonaművésznek ítélte oda a Kölcsey Társaság kuratóriuma a rangos irodalmi-művészeti elismerést. Mint a díjakat átadó S. Varga Pál, a Kölcsey Társaság elnöke Berkesi Sándor laudációjában fogalmazott, a karnagy személyiségét és hivatása iránti elkötelezettségét jól mutatja, hogy a nagy múltú, de amatőr iskolai kórusból, a Debreceni Református Kollégium Kántusából rövid idő alatt nemzetközi hírű, professzionális együttest faragott, ami a kórus eredeti, gyülekezeti szerepére is áldásosan hatott. "Személyiségének varázsa mögött a hit, a református hagyomány iránt elkötelezettsége áll fedezetül, pályája gerincét is egyházzenei tevékenysége képezi" – mondta.
A magyar kultúra napjának ünnepségein Szatmárcsekén több mint egy évtizede részt vevő és orgonajátékával szolgáló Varnus Xavérnak távollétében jelképesen adták át a díjat — az orgonaművész ugyanis most külföldi koncertturnén tartózkodik, ezért nem lehetett jelen az ünnepségen.
A Kölcsey-emlékéremmel a társaság három korábbi tisztségviselőjét, dr. Jánosi Zoltán irodalomtörténészt, a szervezet korábbi elnökét, Szabó István ügyvezető elnököt és Kasztovszki László titkárt jutalmazták.
A határon túli Szatmár is főt hajtott
A templomi ünnepség a debreceni Kodály Kórus szolgálatával zárult, ezt követően
a csónakfejfás református temetőben Kölcsey Ferenc felújított síremlékénél helyezték el a megemlékezés koszorúit — s hagyományosan lerótták kegyeletüket a határon túli szatmáriak is, hiszen az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) nevében Muzsnay Árpád főtanácsos, a Szatmárcsekével testvértelepülés Szilágypér nevében Kis Lóránd alpolgármester, illetve Pataki Csaba megyei tanácselnök, Kereskényi Gábor szatmárnémeti polgármester és Turos Lóránd RMDSZ-es szenátor is koszorúzott.
Szabó Kinga Mária
(Fotók: Szabó Kinga Mária, Wachteinheim József, MTI)
