Miegymás

Fontosabb híján kiszolgált papírokat és pillepalackokat viszek a hulladékgyűjtőbe. A postaládában már ott van az újság, meg egy reklámcédula. (…) Megnézem a reklámcédulát, egy bejegyzett cég kínál könnyen hozzáférhető kölcsönt három hónapra 36, évre 144%-os kamattal. Az ennyit kérő magánszemélyt uzsorásnak és bűnözőnek nevezik, kit a 216/2011 sz. törvény hat hónaptól öt évig terjedő börtönnel sújt, de ha ezt egy államnak adózó cég teszi, az persze más, akkor minden rendben, hiszen a pénzről van itt szó, és nem a kölcsönkérő kisemberekről. Kilépve ezek után a kapun, széles és egyenes utcánkban mintha autóversenyre érkeznék, nagy zajjal és levegőszennyezéssel BMW-k, Audik és egyéb gépcsodák száguldoznak 60–80 km/órával, újabban még nagy teljesítményű motorkerékpárok is. Még szerencse, hogy a járdán veszteglő autók valamennyire védik a gyalogosokat. A kispiacnál nagy a torlódás, a kétoldalt parkoló gépkocsik közé beszorult egy pótkocsis iskola-teherautó, teljes a dugó, se előre, se hátra. Hiába vannak ott évek óta a piaccal szemközti oldalon a megállást tiltó táblák, azokra mindenki fittyet hány, az ilyen, naponta ismétlődő közjáték a városi közlekedési osztály és a rendőrség csődje, hivatali impotenciája. Megyek tovább a Zárda (Ceahlăului) utcán, az új emeletes ház földszintjén a tolószék-feljárót egy oszlop zárja el, lehet akaratlagos rosszindulat is, de az is lehet, hogy csak a tervező, vagy az építő volt eszement. Még néhány lépés, és a volt Sportszállóhoz érek, vele átellenben vannak az úti céljaim, a sárga, zöld és kék szárazhulladék-tározók. Nem könnyű azonban odáig jutni, mert ennél a forgalmas útkereszteződésnél kijelölt gyalogátkelők egyáltalán nincsenek. Ez iskolaidőben sajnos veszélyeztetheti a rengeteg itt járó gyermeket. A zöld tározó oldalán is ott van a kölcsönt kínáló reklámcédula, a rajta levő ifjú hölgy még mindig biztatóan mosolyog. Egy ilyen pillepalackos utamnál ott volt a gyűjtőhelyen Ottó is, aki láttomon rögtön gunyorosra fordította szót, és azt mondta: — Mi van, doktor úr, hát a szemetes kukánál kell, hogy találkoznunk? — Ej Ottó, Ottó, korholtam szelíden, hát maga nem tudja, hogy ez egy rendes hely, hiszen ide csak a kulturáltabbja jár! Ezen aztán elgondolkodott, és azóta, minősítése tudatában, mindig szélesen mosolyog, ha lát. Szóval rakom be most is komótosan a pillepalackokat és az ócska papírt a kerek és négyzetes nyílásokon a gyűjtőbe, mikor látom, hogy négy ember megáll a járdán, és ámulva-bámulva, de biztatóan mosolyogva nézik, hogy mit teszek, egymás felé bólogatva és hümmögve, egyikük még fényképezőgépet is rántott, de azt elhárítottam, mert nem voltam úgy öltözve. Látva, hogy ennyire érdekli őket a dolog, még rá is tettem egy lapáttal, és egy spirálfüzetből még a fémszálat is kihúztam, hogy azt külön a fémgyűjtőbe tegyem, minek láttán a társaság hölgytagjának szinte könnybe lábadt a szeme. Utólag tudtam meg, hogy egy holland felekezeti küldöttség csodálkozott rám, remélhetőleg lesz mit mesélniük otthon a vad Transzilvániáról. Dolgom végeztével a volt Sportszállót méregetem, siralmas az állapota, sorsa az enyészet. Még az is megfordult képzelgő agyamban, hogy egy kis bővítéssel, és egy nagy beruházásnál sokkal olcsóbban, akár a hányatott sorsú könyvtár is ideköltözhetne, jó helyen van, és szép parkosított udvara lehetne. De ehhez persze szív-lélek emberek, és nem Pató Pálok vagy Háry Jánosok kellenek a városvezetés bársonyszékeiben üljenek. A könyvtár sorsa az üres Wesselényi (5-ös) iskolánál is többször az eszembe ötlött, a városvezetőknek azonban sohasem, ők valamiért inkább a nagy beruházásokat és a beruházókat kedvelik, még ha a közpénztár bánja is azt. Dolgom végeztével hazafelé fordulok, de a hepehupás, toldozott-foldozott járdáktól már fáj a derekam és a bokám is. Olvastam a városháza egyik munkafüzetében (a SOLIDREG kapcsán), hogy egy járda szerkezetében alól 10 cm lazabeton, középen 10 cm keménybeton, felül pedig 5–6 cm fedőréteg kell legyen. Mosolyognom kellene ezen a gáttalan, laza balkáni fantáziáláson, de most szenvedő alany vagyok, és csak csúnyácska szavak ismételt mormogására futja. Többször láttam járdát önteni a városban, mindig közvetlenül a köves földre terítették az aszfaltot, egy egyszerű próbafúrás bármikor tanúsíthatja ezt. Ilyen gondolatokkal és enyhén emelkedett adrenalinszinttel értem haza, szinte örülve, hogy bezárhatom magam mögött a kaput. Ennek ellenére azonban, még a mai tüskés és zaklatott világban is, nem az elzárkózás a jó megoldás, a ne szólj, szám, ne láss, szemem, ne hallj, fülem gondolkozás pedig sehova nem vezet. Gondoljuk csak el, hogy a struccot is sokkal hamarabb faron durranthatják, ha a homokba dugja a fejét.

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós