Mennyi az élet, mennyi a várakozás?

Talán azért mondogatja elég gyakran Levente, hogy ha valakinek a munkája nem hobbi, nem szórakozás, akkor folyton a munkaidő lejártát várja, akik szeretik a munkájukat, azok észre sem veszik az idő múlását, sőt, néha elcsodálkoznak, hogy az milyen gyorsan telik. Így van ez nemcsak a munkával, hanem sok más egyébbel is. Az ember várja a reggelt, majd az estét, napközben várakozik, amikor valahol sorban áll, autóbuszra vár, türelmetlenkedik a jelzőlámpánál, a pénztáraknál, az ügyintézésekkor, ne adj' Isten az orvosi rendelőkben… A gyerek várja, hogy felnőtt legyen, a felnőtt, hogy megszülessen a gyermeke, majd várja, hogy az iskolás, végzős, egyetemista legyen vagy találjon egy jó munkahelyet… Minden napra vagy annak szűkebb intervallumaira is jut egy-egy várakozás, mintha az élet egyszerre lenne vágyakozás és várakozás.

Egy idő után minden emberben megszületik az a felismerés, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy annak egy jelentős részét várakozással töltsük el. A várakozás vége rövid időre lehet örömélmény, de hamarosan elkezdődik egy újabb várakozási időszak, és elkezdenek e körül forogni az ember gondolatai.

Levente megpróbált visszatekinteni eddigi élete történetére, és most látta csak át nagy vonalakban, hogy sosem volt olyan időszak az életében, amikor nem várt valamit. Ha elkerülhetetlen a várakozás, meg kell találni a módját és lehetőségét annak, hogy a várakozás ideje alatt se maradjanak üresek a pillanatok, az órák, a napok… Mindenki azt reméli, hogy a várakozásnak meglesznek a maga pozitívumai, a várakozás időszakában megérik a test és a lélek a kitartás örömére. A várakozás vége a remények szerint az, hogy kapunk valamit, ami miatt értelmessé válik a várakozás.

Levente — sosem beszél róla — eddigi élete során meggyőződött arról, hogy jó, ha a várakozás végén felcsillannak az öröm jelei, de mégis az lenne az igazi, ha elkerülhetővé válna a várakozás. Mindenre várakozott már, amire egy hozzá hasonló típusú ember várakozhat. Azt remélte, azt hitte, hogy miután fia befejezi a főiskolát, csökkenni fognak a feszültségek az életében. Előbb úgy volt, hogy a fia Kolozsváron vállal munkát, ezt meg is tette, de új lehetőségek nyíltak meg előtte, ma már ott van a Nyugat másik oldalán. Ma még ott van jó beosztásban, aránylag jó bérért, teljesült a vágya olyan szempontból, hogy a korszellemnek megfelelő megítélés szerint többre vitte, mint egykori osztálytársai. De mi a több? Alig foglalta el a helyét, elkezdődött a várakozás. Egy éve tervezi, hogy hazajön, de nem jön össze sehogy. Két hónapig arra várt, hogy lakást találjon, és beköltözzön abba. Nem könnyű beilleszkedni az ottani munkarendbe sem. Sok mindent tanulhat az ember az egyetemen, de minden munkahely más, és amikor az ember elfoglal egy állást, lépésről lépésre kell elsajátítania a feladatokat. Később sem egyszerű, mert nem végeznek ma már sehol sablonmunkát, azokat általában a gépekre bízzák. A kezdő gyakran kap plusz feladatokat, ha bevándorló, még jobban kihasználják, mert aligha veszi a kalapját, hogy továbbálljon. Levente és a felesége vártak a lehetőségre, hogy ők utazzanak el a fiukhoz, és már-már lett volna lehetőség, de jött a járvány, ami minden elképzelést felülírt. Azóta mindenki várja, hogy mikor lesz lazítás, és reménykednek, hogy a várakozás örömhöz vezet majd.

Az érettség jele, hogy helyén tudjuk kezelni a dolgokat, és nem okozunk felesleges gyötrelmet magunknak olyan körülmények miatt, amikre nincs befolyásunk. Viszont azt is tudni kell, hogy miért nincs. El kell teljen egy bizonyos idő, amíg képesek vagyunk felmérni, hogy a várakozással eltöltött idő mennyit vesz el az életünkből, és megéri-e annyit várakozni egy rövid ideig tartó örömért. A vágyak gyorsan szövődnek, a célok viszont sokkal messzebb vannak, mint amennyi utat meg kell tenni küzdelmekkel azok eléréséért.

Elek György