Meghatározta az életemet ez a színház
SzatmART — Művészet Szatmárban, Szatmár a művészetben címmel szerveztek ünnepségsorozatot a felújított Északi Színház nyitóeseményén, melynek egyik vendége Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költő volt. Az alábbiakban őt kérdeztük.
— Az 1988-ban megjelent Tűzföld hava című kötet Kölyökportré című versében így írsz: „Ha elbújtál a jelmeztárba néha,/ mi rejtett, mondd, a rettegő remény,/ hogy rád akadnak, szólalj meg te léha/ hol értél véget s hol kezdődtem én…” Te valóban a színházban nőttél fel? Valóban a színház a legnagyobb mestered?
— Valóban színházban nőttem fel, nem is akármilyen színházban, abban a szatmári magyar színházban, amelyikről ma már legendák zengenek. 1957-ben születtem, a színház már 1956-tól itt működött, ha hamarabb születtem volna, nagybányai is lehetnék. Szatmárnémeti nagyon kedves számomra, jó volt felnőni egy nagyon nagy, nagyon híres, nagyon nyitott társulatban, egy nagyon jó szülői háttérrel. Kovács Ferenc a színház irodalmi titkára, később rendezője volt, édesanyám, Elekes Emma is itt játszott. Gyerekkoromban még egy olyan társulata volt a városnak, melynek az alapító tagjai közül már csak néhányan élnek, legtöbben már a mennybéli színházban játszanak. Meghatározta az életemet ez a színház és nem csak a színészek jelenléte miatt, a kellékesektől a ruhatárosokig minden háttérszemélyzet is. Szüleim nem szerették, ha benn lábatlankodtam a színházban, de óhatatlanul azt tettem. Akkor a város kedves, kicsi és lakható volt, a központot most is olyannak látom, néhol romosabb, de itt-ott elkezdték rendbe rakni. Több épületben is laktam, előbb a színházzal szembeni Victoria Szállóban, majd a Kazinczy utca 22. szám alatti színészlakásban, azután az Árpád utca sarkán lévő tömbházban. Szatmárnémetiben nagyon sok helyen úgymond megháltam. Ki voltam adva, ide vittek, oda vittek, sokan vigyáztak rám, amikor szüleim dolgoztak. Így nagyon sok szatmárnémeti családot ismertem meg belülről. Jó volt így felnőni, mert szociálisabb lettem.
— Kiváló előadó vagy, jól tudod előadni a saját és más költők verseit, gondoltál valaha arra, hogy színész legyél?
— Sohasem jutott eszembe, hogy színész legyek, az ugyan megfordult a felemben, hogy a színi-rendezői szakra jelentkezzek, de amikor én érettségiztem, nem indult rendezőképzés, így a bölcsészetre mentem. De sohasem szakadtam el a színháztól.
— Szatmárnémetiben is bemutatták a York napsütése zengő tombolás című könyved, amiben az eddig megjelent, színházzal, illetve Shakespeare-rel kapcsolatos költeményeid mellett új verseid gyűjtötted egy kötetbe Shakespeare születésének 450. évfordulójára. Mit kell tudni erről a kötetről?
— Ez a kötet 2014-ben jelent meg, amikor kerek évfordulója volt Shakespeare születésének. A kötet első részében van harminckét olyan vers, amelyeket az idők folyamán valamilyen szinten shakespeare-i vagy színházi témákra írtam, ez a rész inkább válogatás, a második rész új verseket tartalmaz. Shakespeare 1464-ben született, ez a kötet hatvannégy verset tartalmaz. Az első résznek az a címe, hogy York napsütése, a második résznek Zengő tombolás, felismerhető, hogy a III. Richárdból és a Machbethből való. Sok színházi vers van a kötetben.
— Jelenleg mit írsz, mivel foglalkozol?
— 2008 januárjától a Látó főszerkesztője vagyok, ez meghatározza azt is, hogy mivel foglalkozom, mennyi verset írok, az utóbbi kilenc évben egyre kevesebbet. Csak annyi verset közölhetek, amennyit írok, egy ideje nem igazán írok, most inkább csak dolgozgatok.
— Úgy tudom, felkért a Harag György Társulat, hogy írj egy színpadi művet. Eleget teszel ennek a felkérésnek?
— Ez egy nagyon régi felkérés — azt hiszem, hét-nyolc éve történt —, de a színpadi műveimet gyűjtöm a fejemben, még eddig gyáva voltam megírni őket. Azt hiszem, hogy lesz majd valamikor a közeljövőben megírt színpadi művem, de nem tudom még, hogy melyik színháznak. Előbb meg kell írni. A költészeten kívül ez a másik játéktér, ami érdekel. A költészeten, az irodalmon és a színházon kívül nem akarok másba beleszólni.
— Mennyire tartod még magad szatmárinak? Hadd idézzem most a Kölyökportré utolsó sorait: „most vállfán függő súlyos alkonyok/ hullámain, mondd, mily emlékezet/ rezzenti arcod, mely nem létezett?”
— Sorsszerűen el kellett szakadni Szatmártól: előbb egyetemre mentem, majd Székelykeresztúron tanítottam. Ameddig szüleim itt éltek, gyakran hazajöttem. Azért nehéz ide visszatérni, mert nagyon sok embert ismerek, kötődöm a városhoz és a színházhoz, ha málik is az épület vakolata, ez akkor is az én színházam.
Elek György
