(Meg)emlékezés a magyar nyelv napjáról

A magyar nyelv napja alkalom arra, hogy évente egyszer a közfigyelem is ráirányuljon a szellemi-kulturális örökségünk, nemzeti identitásunk alapját jelentő magyar nyelvre. Ez történik minden év november 13-án Szatmárnémetiben is.

Ezen a napon a média, az oktatás, a kulturális intézmények, nyelvápolással foglalkozó civil szervezetek, a tudományosság ünnepel, nyilatkozik, közzéteszi a nyelvváltozással, nyelvvédelemmel kapcsolatos eredményeit, terveit. Az oktatásban fáklyahordozó szerep hárul elsősorban a magyar nyelv és irodalmat tanító pedagógusokra, valamint a magyar nyelven tanító szaktanárokra. Minden más tudományhoz való hozzáférés csak anyanyelven érhető el, tehát a biztos, árnyalt anyanyelvismeret birtokában lenni lehetőséget jelent bekapcsolódni a minket körülvevő világról szóló beszédbe, sőt, alapja az idegen nyelvek elsajátításának is. Anyanyelv, kétnyelvűség, világnyelvek viszonylatában is primátusa az anyanyelvnek van. Mit is jelent számunkra az anyanyelv? Létezésünk legfontosabb pillére, szilárd alap, amelyre emberségünk, kultúránk, hagyományaink, minden épül, ami magyarrá tesz minket. A nyelv által ismerjük meg a világot, fejezzük ki gondolatainkat, érzelmeinket, teremtünk kapcsolatokat, magyarul szólalunk meg, magyarul örülünk, szomorkodunk, szeretünk, álmodunk, vágyakozunk. Kosztolányi Dezső Ábécé a nyelvről és lélekről című írásában így fogalmazza meg: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” Kányádi Sándor Apáczai című prózaversének zárósoraiban olvashatjuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv. A magyar nyelvet körülbelül tizennégy-tizenöt millióan beszéljük a Földön, ennek alapján a hatvankettedik helyet foglaljuk el a világon, Európában a tizennegyedik helyen állunk. A világon több ezer élő nyelv létezik. Az utóbbi évtizedekben valamennyi nyelv fontosnak tartotta, hogy kifejezze nemzettudatát, megünnepelje identitását a — Széchenyinek tulajdonított — „nyelvében él a nemzet” szállóige alapján. Mióta is ünnepeljük a magyar nyelv napját november 13-án, és miért éppen ekkor? Ennek az eseménynek a létrejöttét folyamatában kell látnunk. A magyar nyelv nem számított mindig a magyar állam hivatalos nyelvének. A kereszténység felvétele után a latin, később a német, majd újra a latin nyelv győzött az egyházakban, hivatalokban, kancelláriákban, tagadhatatlan nyomot hagyva nyelvünk fejlődésében. A reformáció (a bibliafordítás), valamint a könyvnyomtatás és az iskolarendszer kialakulása sokat lendített nyelvünk fejlődésén, egységesülésén. Kazinczy Ferenc nevéhez fűződik az a nagy méretű nyelvi reform, a nyelvújítás mozgalma, mely hozzájárult ahhoz, hogy a latinizmusok helyett a szókincs gazdagításával létrejöjjön a magyar tudományos és a szemléletes irodalmi nyelv. Ez a mesterséges beavatkozás a nyelv változásába világviszonylatban is kiemelkedően sikeres nyelvpolitikának tekinthető. Természetesen a XVIII–XIX. századi nyelvállapotok óta sokat változott a nyelv, napjainkban egyenesen felgyorsult a változás. Sokan vannak, akik a nyelvünk megmaradásáért tettek, és azért, hogy az európai nyelvi közösségben agglutináló nyelvi különbözősége és a herderi jóslat ellenére fennmaradjon. A magyar nyelv 1836 óta (az 1836. évi III. törvénycikk alapján) vált hivatalos nyelvvé Magyarországon, 1844 óta pedig (az 1844. évi II. törvénycikk alapján) az ország kizárólagos hivatalos nyelve. Az Anyanyelvápolók Szövetsége közgyűlésén 2008-ban november 23-át fogadták el a magyar nyelv napjának, ugyanis 2008-ban ezen a napon nyitotta meg kapuit a Magyar Nyelv Múzeuma Széphalmon, Kazinczy Ferenc mauzóleuma mellett. Az Országgyűlés 2011-ben november 13-át nyilvánította a magyar nyelv napjává, hiszen ezen a napon fogadták el 1844-ben a magyart államnyelvvé tevő törvényt. Ezen a napon valamennyien elgondolkodhatunk azon, hogy mit tettünk, mit tehetünk mi magunk az édes anyanyelvünkért nem csak ezen a napon, hanem a mindennapokban. Törekedjünk a szép magyar beszédre, a nyelvi kifejezésmód igényessége mellett mondandónk világosságára, üzenetünk igazságára! Ne csak azzal mutassuk meg — kik vagyunk —, hogy milyen a hajviseletünk, mennyire „menő” az öltözetünk, inkább azzal, hogy van érdemi mondanivalónk, hogy jó szóval, világos beszéddel úrrá tudunk lenni a nehéz helyzeteken, hogy hangot tudunk adni gondjainknak, érzelmeinknek, ki tudunk lépni a korunkra oly jellemző társas magányból, a digitális túlterhelésből. Nem csak a beszédkultúra igényességéért tehetünk, hanem az írott szöveg által átélhetjük az előző nemzedékek, elődeink, nagyjaink tapasztalatát és üzenetét, és ezzel a befogadással fokról fokra birtokosai lehetünk a szövegekben megtestesülő anyanyelvi örökségnek, annak továbbítása által pedig láncszemei lehetünk a hagyományátadásnak. Így válhat az anyanyelv a személyiségformálás, az önmegismerés, az önkifejezés, a közösségi létben levés meghatározójává. Nem szabad alábecsülnünk szerepét vagy éppen megfeledkeznünk róla.

Gál Gyöngyi

magyar szakos tanfelügyelő